Aztán bölcsen kivárták, míg felpörgött a gazdaságuk, és a dolgok maguktól is rendbe jöttek. Utána megköszönték az IMF-nek, de nem vették igénybe a szolgálatait. Törökország is részvényese a szervezetnek, és ha a saját bankjától nem kér kölcsönt az ember, azon igazán nem lehet megsértődni.

Nem is csoda, hogy Washingtonban a török kártya azóta nem jó ómen, az IMF még egyszer nem szeretne besétálni ugyanabba a csapdába.

A jelek szerint idehaza is lassan ráébrednek, hogy az időhúzás, a maszatolás teljesen értelmetlen. A valutaalap biztosra akar menni, csak a siker reményében ül le tárgyalni. A gazdasági növekedés gyenge lábakon áll, ráadásul nem belső forrásból fakad, hanem külső tényezők táplálják. A receszsziós félelmek még élnek, a növekedési tervről pedig nem hallani újat. A Széll Kálmán Terv leporolásáról, azaz a megszorításokkal egyenértékű szerkezeti reformokról viszont annál több szó esik.

Az persze így is rejtély, hogy miért utazott hirtelen a múlt héten Fellegi Tamás Washingtonba a valutaalaphoz, amikor eleve tudható volt, hogy érdemben nem tárgyalnak vele. Sikerült is elérnie, hogy „az álláspontok közeledtek egymáshoz”, és a jövőben – meglepő módon – „gazdasági-pénzügyi irányban” folytatódnak a megbeszélések. Sovány eredmény. S mint mondta, nem játsszuk ki a török kártyát. Igaz, ahhoz minimum az kellene, hogy odaengedjenek bennünket a kártyaasztalhoz.