Ha viszont a lengyel jobboldal szervez kormányhű tapsolókat a magyar nemzeti ünnepre, a Bem apóról elnevezett téren a magyar külügy még segít is abban, hogy a magyar a legjobb barátját szendviccsel és pörkölttel illendően jóllakasssa. Kormánypárti ünneplők érkeznek március 15-én reggel Budapestre Lengyelországból, s miután jól kitapsolják magukat, másnap hazautaznak. Azt az Orbán Viktort szeretnék éljenezni, aki szembe mert szállni Brüsszel „paktumjaival”, aki odacsördít, hogyha kell. Ez pedig a jobbra fordult Lengyelországban is hallatlanul imponál.

A „szolidaritási” akcióban részt vevő szimpatizánsok el tudnak tekinteni attól, hogy a magyar meg a lengyel évszázadokon át a rebellió borát kortyolgatta együtt oly lelkesen, hogy abból máig nyúló, de történelmileg kiürült nosztalgikus szólás lehetett. A lengyel–magyar kérdésben eléggé „illetékes” Krzisztof Varga írja a Turulpörköltben, mennyire tetszik neki, hogy a magyar pincér mindig illendően megköszöni, majd elegáns mozdulattal elhelyezi a papírpénzt a tárcájában, és erkölcsi fölénye tudatában távozik, miközben elhangzik a szokásos „egészségére”. Akkor is jó egészséget kíván – írja Budapest igaz barátja –, amikor az üres poharakat vagy korsókat szedi össze, de jókívánsága nem túl hiteles, olyan, mint a hivatásos siratóasszony zokogása: nagyon szakszerű, de csinált.

Ez jut eszünkbe a hatalom közös ünnepléséről. A KGST-világban sem voltak ennyire csinált ügyeink.