Azt mondja: az európai civilizációt a keresztény kultúra tette naggyá, s bár van egy értelmezése az európai történelemnek, az európai jövőnek, amely szerint a vallásosságból a szekularizációba, a hagyományos családmodelltől a sokféle családmodell felé és a nemzetállamoktól az internacionalizmus irányába halad a fejlődés, de amire ő gondol, az más irányba tart. A vita meg arról szól, melyik az előremutató és melyik a maradi álláspont.

Mondjuk, ez inkább csak az ő harcos belső vívódása, amelynek során bátran visszavonulna a középkorba, átugorva, s mindenestül kitagadva a XVIII. századot és környékét. A felvilágosodást, amely az értelmet állította a középpontba, elvetve, hogy a világot az egyház, az irracionalitás, a babonák és a zsarnokság vezesse. Amely megteremtette a polgár világi hatalmát, a szekularizált nemzetállamot, az általános emberi jogokat, az egyéni és közösségi autonómiát, végső soron a mai tömegdemokráciát.

A kapitalizmust. A parlamentarizmust. Mindazt, ami néhány száz évig valóban vezető szerepbe juttatta a világban Európát. Mindazt, aminek az újrafogalmazását épp most izzadja ki magából az egységesült földrész. Mindazt, amit a kormányfő megtagad, amikor megkérdőjelezi az Európai Bizottság, az Európai Parlament demokratikus legitimációját. Hiszen „őt megválasztották, de ezeket ki választotta meg?”.

Mindez az új európai architektúra nagyon komoly problémája, mondja. Szerintünk meg az ő zavaros rémlátomása, ami kétségkívül az ország legnagyobb átka.