Walter Laqueur Európa hanyatlásáról
Merthogy a 91. évében járó, német születésű amerikai történész, Walter Laqueur szellemi kalandozást ígérő új könyvében nagyon is elképzelhetőnek tartja, hogy Európa egyfajta Disneyland lesz, igazi díszletekkel persze és valóságos történelmi háttérrel. Ez persze nem az a kimenet, amiről az európaiak álmodnak, de nem is egyenlő az összeomlással, az apokalipszissel. Végül is – ha jól belegondolunk – nem is olyan borzasztó jövőkép ez, számos országban a turizmus ma is nagyban hozzájárul a gazdaság növekedéséhez.
Folytatja lényegében öt évvel ezelőtti könyvét, az Európa utolsó napjait Laqueur, aki most A bukás után – Az európai álom vége, egy kontinens hanyatlása címmel töpreng el a pénzügyi válság okozta újabb hatásokon, amelyek azonban csak felerősítették a lappangó feszültségeket.
S mint a szerző emlékeztet rá, ezeket a lappangó feszültségeket már 2010 májusában feltárta az Európai Tanács által létrehívott, tekintélyes politikusokból álló csoport. A legfontosabbak: globális válság, bankmentő államok, az elöregedő lakosság miatt gyengülő versenyképesség és fenntarthatatlanná váló szociális modell, a klímaváltozás, a növekvő energiafüggőség, a termelés és a megtakarítások Keletre tolódása, a terrorizmus, a szervezett bűnözés és a tömegpusztító fegyverek terjedése. Ez jó, de nem teljes körű összegzés Laqueur szerint, aki úgy véli, hogy a csoport politikailag korrekt igenlő választ adott arra kérdésre, vajon a változó világban fejlődésének gyorsításával helyt tud-e állni Európa.
A világhatalmi erőviszonyok a második világháború lezárulása óta fokozatosan tolódnak el, ám az utóbbi évtizedekben Európa élvezte az Egyesült Államok által nyújtott védelmet. Ennek a korszaknak azonban vége, Európa egyedül áll ebben a viharban, s magának kéne eldöntenie, mit akar. Bizonytalanságát növelheti, hogy még tíz, húsz évvel ezelőtt is úgy tekintettek rá, nem utolsósorban az amerikai politikai és gazdasági rendszerrel elégedetlen kutatók, elemzők, mint a XXI. század vezető erejére, arra a kontinensre, amely megtalálta belső békéjét, s utat mutat a világnak a jóléti ellátásokon, demokrácián, a jogállamon és más – kissé homályosan megfogalmazott – közös értékeken alapuló berendezkedésével.
Csakhogy, Európa nem érte utol Amerikát, s most már Kínával és Indiával is versengenie kellene – de Laqueur ugyanakkor óvatosabb annál, mintsem hogy Ázsiának ítélje oda a XXI. századot. A legsúlyosabb kihívással, az elöregedéssel és a bevándorlással, pedig mintha nem nézett volna szembe Európa, az egykor csodált jóléti állam zsugorodik, s felerősödnek a nemzedéki ellentétek, ám úgy, hogy a fiatal generáció egyre nagyobb része bevándorló, vagy bevándorló leszármazottja, javarészt muzulmán lesz, akinek e fent említett közös értékek nem feltétlenül közös értékek.
Hármas elágazáshoz érkezett Európa.
Az egyik út az unió felbomlása felé vezet, de úgy, hogy az erősebb államok megőrzik a vívmányokat, s újratárgyalják a szerződéseket, s a gyengéket kiválásra késztetik, vagy kizárják, hogy csak lazábban kapcsolódjanak a szilárd maghoz. (Ez érdekesen kapcsolódik ahhoz a gondolathoz, amit David Owen volt brit külügyminiszter fejt ki a The Spectatorban.) A második út a gyors fellendülésé, de csodára lenne szükség, hogy Európa erre a pályára rátaláljon. A legvalószínűbb választásnak Laqueur azt tartja, hogy Európa a hosszabb távon kudarcra ítélt, de jelenleg legkevésbé fájdalmasnak látszó útra téved rá: egy kis reform bőségesen átitatva a szokásos üzletmenettel.
Súlyos válságnak kellene kirobbannia ahhoz, hogy Európa meginduljon a tényleges egység felé gazdaságpolitikában, kül-, védelmi és energiapolitikában, s Laqueur értékelése szerint a 2008-as krízis nem volt eléggé traumatikus. Ám még az egységesebb Európa létrejötte is csak arra volna elég – szögezi le a történész –, hogy a kontinens elkerülje a gyors hanyatlást, és puhán landoljon.
