A háztető cserepei közt kidugott kályhacsőből kesernyés füst szivárgott. Nem mert bemenni. Tudta, hogy soká elmaradt. Nem lett volna szabad ennyi ideig kinn lennie.

Sose mérték meg a súlyát, fénykép se készült róla egy se. A többiekről akadt néhány, akkor még apja fiatal volt, és nem ivott. Ha kérdezte, milyen is volt ő kiskorában, a válasz csak annyi volt: nagyon sovány voltál. Másra vele kapcsolatban nem emlékeztek. Volt még egy történet, amit ritkábban hallott, hogy gömbölyű piros volt az arca, és nagyon nagy, szép szeme is volt. De ez nem lehetett érdekes egy olyan családban, ahol mindenkinek feltűnően nagy a szeme.

Csak toporgott. A kert fái közt már szürkült. Az utcai lámpa fényét nézte, bátorította magát. Egy hangot sem hallott bentről, testvérei nem beszélgettek. Tudta, hogy ülnek az ágyon, talán egyikük olvas. Neki a petróleumlámpától korán elromlott a szeme.

Szinte világított a hó. Lassan körbejárta a házat, húzta az időt. Taposni kezdte maga körül a havat, ezt játszotta félelmében. Magasra emelte a lábát, ahol még nem volt kijárva, még ugrált is. Ilyenkor csupasz lába szárán térdig tapadt a hó a nadrágja alatt. Kapcája már rég elázott. Anyja tekerte gondosan a lábára, miután kikönyörögte tőle a csúszkálást, egy órára, mert az olyan jó volt – és addig elfelejtette a beígért verést.

A patakparton, a talajvízzel telt szántóföldek befagyott tócsáiban és a kátyús-gödrös úton végig, csodálatos lehetőségek vártak rájuk. Hogy nekifutásból ki bír és ki mer meszszebb csúszni, azt soha nem lehetett megunni. Futás, csúszás, esés, nevetés. Nyitott szájjal beszívni a metsző levegőt, nem törődve a toroggyíkkal, amivel fenyegették őket.

Futás közben néha összeverte a bokáját nyáron is, ilyenkor vérzett. Csontjai szinte mindenhol kiálltak a bőre alól, de főleg a térdét szégyellte.

Akinek nem volt szánkója, PVC-zsákon csúszott lefelé a meredek domboldalról, ha már elunták a befagyott tócsákat, vagy valamelyik nagyobb fiú be nem törte őket módszeresen a sarkával vagy valamilyen kővel.

Vakarcs az apja kabátját kötötte magára spárgával, és a cipőért is biztos kap majd tőle, mert azt merte felvenni csúszkálni.

Annyit nevettek egész nap éhesen, fagyos körmükre húzva rongyos pulóverujjakat.

A vetésről varjak szálltak fel, néha láttak nyulat is. Beszélgettek, milyen jó lenne megfogni. Megnyúznák, megsütnék, megennék.

Sok játék volt, de a házban nem lehetett elmesélni. Apja vagy részeg volt, vagy aludt, nevetgélésről szó sem lehetett.

Nem szeretett hazamenni. Ha anyja fogta a vödröt, apja rámordult a sarokból:

– Eredj anyáddal a kútra! – És neki mennie kellett, bár sokáig nem értette miért. Anyja gyakran kapott, és ő csak hallgatta:

– Ki volt itt, te kurva, hol voltál, minek mentél a Karély Józsiékhoz? – és egye beket.

De azon a napon az apja kapott.

Már mindenki hazament, hát ő is szedte a lábát, amikor meglátta az apjánál sokkal fiatalabb Pocó Jóskát udvarukon. Valamin vitatkozhattak, ő nem hallotta, fenyegető öklöket és köpdösést látott. Lassított, nem akarta, hogy észrevegyék.

Apja már a ház felé ment, elzavarta Jóskát.

A házhoz vezető ösvényen néhány vöröstégla volt foghíjasan kirakva. Jóska felvette az egyik eltört darabját, és visszafordult.

– Apám! – sikított a házból kiszaladó nővére. Apja félig tudott csak megfordulni, amikor a tégla elérte a fejét. Halántékán felszakadt a bőr, kiskabátja ragacsos lett a vértől.

– Várjál már! – ment volna támolyogva Jóska felé, de a szemébe folyó vértől nem látott, megbotlott.

Jóska elszaladt nővére elől, aki a kezébe vette a véres téglát, majd eldobta, és betámogatta apját.

Ő csak állt, nem tudott szólni, nem tudott lépni, torkát úgy szorította régi ismerőse, a félelem, mint még soha. Nagy, erős apja a sáros, véres hóban feküdt.

Most meg odabenn volt, hallotta, hogy néha szól anyjához.

– Mit főzöl, még most sincs meg?

– Még kemény – hallotta anyja csendes hangját –, mindjárt meglesz már. Vizes a fa, nem ég rendesen, csak csipárog.

A házban tudták, hogy Vakarcs kinn járkál, de senki sem mert kiszólni neki.

Elgémberedett tagjait alig tudta mozgatni. Szaladgálástól, hótól átnedvesedett ruhái lassan rádermedtek. Már a gyomra is vacogott.

Idegen kutya tévedt az udvarra, előbb a ház mögötti friss ürüléket szimatolta a hóban, majd közelebb jött hozzá.

A kutyáktól mindennél jobban félt. Az állat sárga szeme, csapzott bundája, sunyi oldalgása az ajtóhoz kényszerítette.

Már majdnem lenyomta a fagyos kilincset. Nem mert a kutyához szólni, se dobbantani, se lehajolni, mintha kőért nyúlna.

– Hát te mit csinálsz kint? – nyitotta az ajtót apja. – Te csipás szemű!

Vakarcs nem tudott megszólalni.

Kemény ökölcsapás érte. Halántékából kicsordult a vér.