Két malomkő között
A vlachok lélekszáma Szerbiában egyes becslések szerint 40 ezret tesz ki, de ez nem biztos adat. Sokan közülük elfelejtették a nyelvüket, bár vlach származásúnak vallják magukat. Erről a népcsoportról a titói nemzetiségi politika is megfeledkezett. Helyzetüket nem rendezte a jelenlegi szerbiai kisebbségi törvény sem, amelyről pedig az európai fórumok, a szomszédos államok, így például a jelenlegi magyar kormány is elismerően nyilatkozott. A román bejelentés azért érdekes, mert az EU-tag Görögországban a becslések szerint 65 ezer, Albániában pedig 40 ezer vlach él, ám ezekben az országokban sem hallani róluk, pedig sehol sem biztosították nekik az anyanyelvű oktatást. A vlachkérdés tehát az Európai Unióban és az unión kívül is aktuális.
Paradoxális helyzet alakult ki. Míg a Vajdaságban élő románok ugyanazokat a jogokat élvezik, mint a többi kisebbség, a kelet-szerbiai vlachok érdekében Románia élni akart vétójogával. Szerbiamindenképpen meg akarja ezt előzni, ezért Vuk Jeremics külügyminiszter kifejezte készségét, hogy államközi tárgyalásokat folytasson.
A szerbiai vagyon-visszaszármaztatási törvény meghozatalakor hasonló szándékot jelentett be Magyarország is. A törvény ugyanis a magyarok kollektív bűnösségének lehetőségét pendítette meg, s kizárta a vagyon-visszaszármaztatásból mindazokat, akik Horthy hadseregében szolgáltak. A szerbiai képviselőház nem változtatta meg ezt a törvényt, ám egy új törvényt is hozott, amely kilátásba helyezte, hogy az utódok rehabilitációs pert indíthatnak. Három olyan település polgárai, amelynek lakosait kollektív bűnösként annak idején halálra ítélték, könnyített eljárást fognak élvezni, viszont a többiek – az óriási többség – bírósági pert indíthatnak. Félig-meddig a kecske is jóllakott, s félig-meddig a káposzta is megmaradt. A magyar kormány érvelhet, hogy kiállt a kisebbségek mellett, a szerbiai kormány pedig elhárította a magyar részről felmerült akadályt. A rehabilitációs pereket az új törvény meghozatala előtt is meg lehetett indítani, de a régi és az új törvényből is kideríthető, hogy az áldozatok hozzátartozóinak nehéz bizonyítaniuk felmenőik ártatlanságát, hiszen a tanúk nem élnek, az eddig nyilvánosságra hozott periratokból pedig kiderül, hogy az áldozatok elismerték bűnösségüket. Hogy milyen körülmények között, arról nem szólnak a dokumentumok.
Az 1944–45-ös magyar áldozatok számáról különböző becslések léteznek. Egyesek szerint tízezer emberről van szó, mások húszezerre teszik a számukat, de vannak, akik negyvenezerről beszélnek. Hogy a kérdés tisztázódjon, a magyar és a szerb tudományos akadémia államközi vegyes bizottságot hozott létre a magyarok elleni 1944–45-ös atrocitások kivizsgálására, és Vojiszlav Sztanovcsics, a szerb tagozat elnöke a Vajdasági Televíziónak azt mondta, hogy a Vajdaságban a második világháborús magyar áldozatok száma 5600 és 6000 közé tehető. Az év végére a vegyes bizottság valószínűleg közzéteszi a végleges adatokat, de a perek után az is kiderül, hogy milyen gyakorlati eredménnyel járt a magyar kormány tiltakozása. Ha az áldozatok száma tényleg több tízezret tesz ki, a rehabilitáltak száma pedig csak néhány százat vagy ezret, akkor az egész esemény új megvilágításba kerül.
A románok végül nem éltek a vétójoggal, mégis, az unióban napirendre került a kisebbségi kérdés. A vlachokkal senki sem foglalkozott, ám Románia közbelépése feltárta a kelet-közép-európai és a balkáni országokban jelentkező trendet, hogy óvni szeretnék a határon kívül élő kisebbségeket. Kiderült, hogy ezek az országok nem bíznak abban, hogy az uniós szabályok ga egy újabb tag felvétele előtt szeretnének orvoslást találni a gondjaikra, különben az unióba költöznek be a feszültségek.
A rendszerváltás kezdetén, a kilencvenes évek elején az Európai Unióban a kisebbségek ügye nem került szóba ilyen élesen, mert a demokratikus erők feltételezték, hogy a rendszerváltás gyógyírt talál erre a neuralgikus kelet-közép-európai és balkáni kérdésre. Az első évtized után azonban fellobbantak az Európai Unión belüli konfliktusok a kisebbségi kérdésben – nem azért, mert az unió szigorúbb mércéket állított volna fel, inkább azért, mert a posztszocialista uniós államokban és azokban, amelyek a jövőben csatlakozni kívánnak, megerősödtek a nemzetállami eszmék. Egyre nagyobb teret kapott a meggyőződés, hogy az államszocializmus elnyomta a nemzetet. Igaz, e kérdésben nem uralkodott teljes egység a szocialista országokban sem. Ahol a „kommunista globalizmussal” szemben a nemzeti színezet erősebben érvényesült, mint például Romániában, a nacionalizmus a kisebbség kárára tört fel, míg a soknemzetű Jugoszláviában, ahol a nacionalizmust az ország egysége érdekében féken kellett tartani, a kisebbség viszonylag jobb bánásmódot élvezett. Amint azonban felbomlott az ország, a kisebbségek az első számú áldozatok közé kerültek.
A rendszerváltás után tehát kiderült, hogy a térség traumatikus nemzeti ellentéteit a szabad piacon alapuló többpárti parlamentáris rendszer nem tudja feloldani, s ehhez járult még a nemzetállami eszméket felerősítő félelem a globalizmustól, ami szükségszerűen odavezetett, hogy a térség nemzetei nagyobb hangsúlyt helyeztek határaikon kívül élő kisebbségeik védelmére. Ez önmagában logikus út, csakhogy eközben minden nemzet ugyanazt a traumát élet át, főleg azokban az államokban, amelyekben kisebbségek élnek. Ezzel magyarázható az is, hogy a többségi elitek készségesen átvették a nyugati jobboldal szlogenjét, amely szerint befellegzett a multikulturalizmusnak, és korlátokat kell szabni a kollektív kisebbségi jogoknak.
Ebben a helyzetben a kisebbségek két malomkő között őrlődnek.
Egyrészt üdvözlik az anyaországi „nemzeti reneszánszot”, hiszen abban reménykednek, hogy ezzel hathatósabb védelemben részesülnek, s ettől erősödik a nemzeti identitástudat, másrészt saját államukban éppen ettől a nemzeti reneszánsztól óvakodnak. A vajdasági magyar kisebbség életében ez szembeszökően tetten érhető. A Magyar Nemzeti Tanács alelnöke, Zsoldos Ferenc nyilvánosan szólította fel a vajdasági magyarokat, hogy minél többen jelenjenek meg a budapesti kormány nemzeti érdekeket támogató békemenetén. Ugyanakkor a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Korhecz Tamás nyilvánosságra hozta, hogy a szocialisták idején kegyvesztett volt, ami egyértelmű állásfoglalást jelent az értékrendek vitájában. Mindez természetesen magyarázható azzal a reménnyel, hogy a „nemzeti kormány” nagyobb támogatásban részesíti a kisebbséget, ami létfontosságú, hiszen e támogatás nélkül a kisebbségi intézményrendszerek működtetése szinte elképzelhetetlen, s a helyi kisebbségi elitek hatalma a támogatás redisztribúcióján alapul. Viszont ezzel párhuzamosan a kisebbség – jogosan! – veszélyt érzékel azokban a szerbiai törekvésekben, amelyek szintén a posztkommunista „nemzeti reneszánszot” próbálják érvényesíteni.
Kérdés, hogy ebből a helyzetből van-e kiút, avagy valamiféle harmadik út. Elfogadható programnak nevezhető az, hogy a kisebbségi autonómiák kiutat jelentenek, hiszen a kisebbségi közösség az autonómia által jobban érvényesíti kollektív jogait, mint autonómia nélkül. Igen, csakhogy a tényleges autonómiától még Szerbiában is távol vagyunk, habár annak bizonyos csonka formái valóban jelen vannak. Figyelemre méltó, hogy az Európai Parlament néppárti frakciója, amely szívesen befogadja a kisebbségi képviselőket, nem tesz lépéseket az autonómiaelv érvényesítésére, habár nagy többsége révén megtehetné. Nem teszi, hisz ebben az esetben saját alapelveivel kerülne ellentétbe.
Az autonómia mellett érvelők szerint a többségi „demokratikus nacionalizmusnak” azzal kell korlátoznia saját magát, hogy engedélyezi a kisebbségi autonó miát, vagyis – Bibó szókészleténél maradva – a kisebbség így korlátozza a többség hatalmát. Logikus hipotézis, amely elvben működőképes lehetne a posztnacionális állami keretekben. Az igencsak ellentmondásos módon a nemzeti érdekeket érvényesítő piaci kapitalizmusban azonban ez aligha megvalósítható.Az identitásvédelem reprezentatív szintjein, a kisebbségi elitek világában lehet, de a hétköznapi életben, a munka világában az autonómiának nincs hatásköre. Míg az egypártrendszerben a kisebbség a mindenható állammal találta magát szembe, attól próbált kialkudni jobb feltételeket, a kapitalizmusban névtelen erőkkel kerül szembe, az állam legfeljebb részleges befolyással rendelkezik. Ezért a kisebbségi közösségben egyre inkább elkülönül egymástól a reprezentatív nemzeti diskurzus és a mindennapi élet, valamint a munka világa. Ez a szétágazás máris érezteti a hatását. A többpártrendszer biztosította a szólás szabadságát, kisebbségi pártok alakultak, a jo gokért politikai eszközökkel is lehet harcolni, és bizonyos engedmények is kicsikarhatók, ennek ellenére felgyorsult a kisebbségek asszimilációja. Helytelen lenne azt állítani, hogy a kettő között ok-okozati összefüggés létezik. Inkább arról van szó, hogy a parlamentáris demokrácia és a szabad piac körülményei között újra kellene gondolni a kisebbségvédelmet. Ezt az európai fórumok nem tették meg, hanem megelégedtek az általánosságokat hangoztató, a nyugati világban meghonosodott javaslatokkal. Az egypártrendszerben szocializálódott kisebbségi vezetőréteg és az ebben a szellemben nevelődött utánpótlás pedig nem is fogalmazott meg az új körülményeknek megfelelő stratégiát.
