A válasz legfeljebb a német konzervatív lap olvasóinak lehet új: a főpolgármester ugyanis most is azt hangsúlyozta, hogy 1. Dörneré előtt nem volt színház Budapesten, amely a magyar irodalom klasszikusait állította volna színpadra, 2. tizenöt pesti teátrum közül tizenhárom igazgatójának a világnézete még mindig „a rózsaszíntől a mélyvörösig” ível, ámde az antiszemitizmus a Paulay Ede utcában is tiltva lesz.

Aminek olvastán az ember, ha ingerültségét visszafojtja is, erősen csodálkozik. Ámulva figyeli a főpolgármestert, aki a botrány kitörésekor kreált mentőelméletbe csimpaszkodva lassan tényleg elfelejti, hogy a pályázat kiírásakor még semmiféle „magyar” repertoárt nem tartott szükségesnek, s ilyen darabokból eleve bő kínálatot adnak a pesti színpadok, Dörner válogatásának pedig nem a nemzeti, hanem az ideológiai pántlikája a legfőbb ismérve.

Az ingerültség viszont menthetetlenül előtérbe tolakszik, amikor a második érv kerül terítékre: a főpolgármester valóban érdemnek látja, hogy „a saját tábora” elvárásával ellentétben még nem rúgta ki az összes színigazgatót? Képes önmagával elhitetni, hogy van valami láthatatlan mérleg, amely most helyrebillent, mert a balos(nak gondolt) többséggel szemben a másik serpenyőt immár egy fajsúlyos ultrajobbos húzza le?

Egyszer azért meg kéne próbálni csak annyit mondani: nem biztos, hogy elég körültekintő voltam, nem biztos, hogy jó döntés született, de az elemi felháborodás legalább örök tanulságul szolgál majd.