Mizu?
Mi lehet az oka, hogy miközben agyagba döngölik szegényeket (ez lassan a többségi társadalom), szétzilálják a gazdaságot, vele a forint árfolyamát, a középrétegeknek inkább csak szavakat adnak, mintsem perspektívát, és leamputálnak mindent, amit nagy fájdalom nélkül le lehet (mint például a magánnyugdíjpénztárakban kuporgatott ezermilliárdokat), alig változik az irántuk tanúsított bizalom. A történtekhez képest alig.
Első indulattal mondhatjuk, hogy hát ilyen a világunk. Nincs itt titok. Ha a három legkedveltebb rajongói oldal Magyarországon sorrendben a Túró Rudi (467 068), a Showder Klub (388 780) és a Milka csokoládé (318 096), ha Fluor Tomi „Mizu”-ja a legnépszerűbb magyar zenés videó a YouTube-on több mint 13 millió letöltéssel, és emlékezetünkbe idézzük a betűbarát emberek között dermesztő meglepetést keltő posztumusz Zámbó Jimmy-őrületet, akkor tulajdonképpen minden rendben van – valami ilyesmit kapnak az emberek itt is.
De valami azt súgja, hogy tárgyunkat ennél komolyabban vehetjük. Majd két évtizeden át a magyarok nem slágerlistaszerű, hanem okos prózai józansággal kezelték politikai választásaikat. Hátha ez nem múlt el, hátha most is igazuk van. Hátha erősebb hatások érvényesülnek annál, mintsem a demokrácia intézményeinek lebontása.
Ez esetben meg kell kockáztatni a feltételezést, hogy nem alap nélkül beszél Orbán Viktor, amikor azt állítja, hogy velük és általuk a középosztály a kezét nyújtja a szegényeknek, és így együtt fogják, segítik egymást, és eközben okosan nem tesz említést a magyar társadalom legerősebb személyiségeiről, akik kormánya mellé álltak, de nagyon látványosan – Demján Sándortól Csányi Sándoron át Andy Vajnáig. A fent-lent-közép hármas rétegszövetségének megszervezése érthetővé tenné, miként állhat ilyen teljesítménnyel is a népszerűségi lista csúcsán az Orbán-rendszer. Ha ezt a helyzetet feltételezzük, akkor a kulcsot azok az intézkedések adják a kezünkbe, amelyek ha nem is biztonsági hálót, de legalább megmunkált, porhanyósított talajt ígértek a zuhanóknak. Amelyekben felismerhetik azt a bizonyos középosztálybeli (valójában állami) kezet, amely vigyáz rájuk. Ezt lehet becsülni. Ide tartozik 1. a rezsiköltségek befagyasztása, 2. a mimimálbér igen jelentős megemelése, 3. a kilakoltatási moratórium, 4. a tömeges közmunka programja, 5. a Hegedűs Zsuzsa nevéhez fűzhető éhségellenes program, illetve más hasonló kezdeményezések.
Ha ezek igazak, miközben a középosztály nagy adóajándékot kapott, és még a végtörlesztés is nála csenget, az arisztokrácia pedig úgy érzi, még minden rendben, akkor valamit megérthetünk az érzelmi stabilitásból.
Képszerűen fogalmazva: a pogácsa rejtélyét szeretném megfejteni, hogy megértsem ezt a jelenséget is. Magyar kormánydelegációk számára a legmagasabb szintű hazai tárgyalásokon is bekészítik az ásványvíz mellé a pogácsát. Az IMF-küldöttségnek is, mindig. Máshol nem szokás ilyen szintű elemózsiát odarakni. Vagy (és inkább) semmit, vagy legalább szendvicseket. Ezt olvashatjuk úgy, hogy nem képesek kibírni néhány órát sem kormányunk tagjai anélkül, hogy valami rágcsálással táplálják az önbizalmukat, vagy láthatjuk benne a bölcsességet, amely szerint az okos ember minimális segítséggel is beéri, de az jár neki. Így számíthat rá a népe is: pogácsa mindig lesz. Az jár.
Konkrétan: a rezsiköltségek – Orbán Viktor által többször is a szegénybarátság bizonyítékaként hivatkozott – befagyasztása egyértelműen pozitív pogácsakontextust adna. Csakhogy – idézem Molnár László, a GKI vezérigazgatójának nemrég megjelent cikkét: „A fűtés, világítás, a gyógyszer, a közműdíjak, a közös költség olyan kiadás, amelyen igen nehéz takarékoskodni. Ezek 2011-ben 3,8–5,9% között emelkedtek, tehát szó sincs holmi befagyasztásról. A fűtési, világítási kiadások (...) 2011-ben 5,9%-kal növekedtek. Ez jelentősen meghaladja a 2009-es, »nem befagyasztós« Bajnai-kormány alatti 2,7%-os mértéket. A gázszámla 5,6%-os emelkedése vagy a távfűtés 7,6%-os növekedése szintén jelentős érvágás. Ehhez képest az áramár 3,4%-os emelése gálánsnak tekinthető. A közműdíjak és a közös költség (az összes háztartási kiadás 4,6%-a) emelkedése »mindössze« 6,4% volt 2011-ben. A csatornadíj 10,1%-kal, a szemétszállítás és a közös költség 6,2-6,3%-kal kerül többe idén, mint tavaly. A vízdíjak 4,3%-os növekedése ehhez képest moderáltnak mondható. A tisztán piaci szereplők nyújtotta, versenypiaci, a rezsiköltségek közé sorolható szolgáltatások (telefon- és tévé-előfizetés) költségei viszont 2011-ben mindössze 1,2%-os emelkedtek.”
Akkor hát nem itt találjuk a megmaradt bizalom titkának nyitját.
Talán aminimálbér igen jelentős emelésénél. Vajon miért hagyja a kormány, hogy a 47 ezer forintos bumfordiságáról szóljon a közbeszéd, és miért nem hajtogatja lépten-nyomon a 93 ezer forintot? Azt, hogy hetvennyolcezer forintrólmajd húsz százalékkal emelte meg a legkisebb adható bért, amimostmár kábé annyi, amennyit egyébként egy frissen végzett tanító vagy ápolónő, esetleg pszichológus kapna. Miért nem erről beszélnek? Élni kell a gyanúperrel, hogy ez sem jótétemény. Egyrészt jelentősen emeli az adóbevételeket, amennyiben az álminimálbéresek után legalább többet kell fizetni, viszont komoly veszélynek teszi ki azokat a munkahelyeket, ahol valóban csak a lehető legkevesebbet képesek fizetni. A Magyar Nemzeti Bank elemzője, Szőrfi Béla szerint „az adóváltozások és a minimálbér-emelés éppen azon alacsonyabb termelékenységű csoportok elhelyezkedési esélyeit rontja, amelyek foglalkoztatásában jelenleg is nagy a lemaradásunk. Mindezek következménye, hogy a Széll Kálmán Terv hatására növekvő munkakínálatot a vállalati szféra kisebb esélylyel lesz képes felszívni, tovább rontva az alacsonyabb képzettségűek nemzetközi összehasonlításban is gyenge foglalkoztatási arányait.”
Azért a 47 ezer forintnál még így is jobb, de ez sem maga a pozitív pogácsa, a szolidaritás üzenete. Ha valaki túlnéz a szép szavakon, ezen a ponton sem szeret bele a kormányba.
A kilakoltatási moratórium ehhez önmagában nyilvánvalóan kevés, másrészt részleges.
Jó szándékról tanúskodik, hogy Hegedűs Zsuzsa miniszterelnöki főtanácsadó alapítványa 15 ezer családnak csibét, kiskacsát, malacot, vetőmagot ad, hogy kihozza őket az éhezésből – ezt nem tudja elfedni a kezdeményezéssel kapcsolatos ideges kommunikáció – ugyanakkor a Minden gyerek lakjon jól akció valószínűleg nem kelti azt az érzést a népben, hogy közelebb került bármiféle húsosfazékhoz. Minden tévés rásegítés ellenére a kísérletnek méretei miatt inkább vigasztaló üzenete van, mintsem a társadalmi megoldást ígérné. Azt valószínűleg nem is hozhatja el a föntről indított adományrakomány, ha nem tud semmiféle összeműködést generálni a megajándékozottak között, márpedig nem tud.
A tömeges közmunka programja pedig egyelőre csak ígéret.
Ami a nagyon szűkös körülmények között élő legalább négymillió embert illeti, eddig nem találtunk tehát számukra elérhető komoly segítséget, az viszont tény, hogy – idézet Ferge Zsuzsától 2011 őszéről: „2008. január elsején emelték utoljára a nyugdíjminimumot, ami máig 28,5 ezer forint. Ezzel változatlan maradt minden ehhez kötött támogatás, vagyis például a gyes... A családi pótlék is beragadt a 2008-as szinten, ami gyerekenként (gyerekszámtól függően) havi 1500-2000 forint veszteséget jelent. Ez kétmillió gyereket, illetve a gyerekes családok mindegyikét érinti. A gyerekek közül 6-700 ezer él a szegénységi küszöb alatt. E családokban többletveszteséget jelent a többi ellátás stagnálása.”
Itt a helyzet egyszerű: a mindenkori Orbán-kormány lenyomja a segélyeket, és megemeli a minimálbért, mert meggyőződése szerint ha motiválják az embereket, elmennek dolgozni. Egyelőre nem mennek, mert nincs hova. (Jó 30 százalékkal, 42 000 forintra csökken az a törvényszabta összeg, amelyet – a gyerekek számától függetlenül – egy család összesen kézhez kaphat munkanélkülisége, illetve szegénysége okán. A munkanélkülieknek járó ellátások is csökkentek.)
A társadalom legkevésbé tehetős – pogácsa helyett talán ha kenyérhez jutó – három-négymillió tagjának élettapasztalatai alapján nincs oka arra, hogy híve legyen az elmúlt bő másfél évnek, de azért még hiheti, hogy van. El is hitethetnék vele, hogy van. De alig teszik. A kormányzat szinte egyáltalán nem beszél arról a szociális biztonsági zónáról, amelyet létrehozott, s amelyről elemzéssel kimutatható ugyan, hogy nem hatásos, de ettől szónokilag még használható volna. De mintha nem tartana igényt a vezérszónok a gondoskodó vezető imázsára. Egy forradalmár nem érzékenykedik.
A középosztály elvben az adórendszerrel ki van fizetve, igaz, a közszféra komoly leépítései éppen ebbe a rétegbe marnak bele. De a jelek szerint ez még tűrhető, és ez utóbbi az a közeg, amely magát érezheti erősebbnek azzal, ha az állam egyre több izmot gyúr magára. Márpedig ezt teszi. Itt tehát megmagyarázható a kitartó bizalom. Nehezen felmérhető, de biztosan nagy hatással van a társadalomra, hogy a legismertebb sikeremberek teljes mellszélességgel állnak a kormány, illetve Orbán Viktor mellé. Igaz, meg is kapják az ellengesztusokat. A társadalomátalakítás lépései szinte aszerint következnek, ahogy Demján Sándor előtaposta nekik az utat. A Vállalkozók és Munkaadók Szervezetének elnöke évek óta mondja, hogy túltanulják magukat Magyarországon a fi atalok, miközben nincs szakmunkás. Egy pillanat alatt gondoskodott róla a kormány, hogy ilyesmiről szó se lehessen egy darabig. Hatalmasat vágnak vissza az egyetemi hallgatók és a gimnáziumba felvehetők számán. Az más kérdés, hogy a szakképzésnek az az új rendszere, amit még mindig ezen a csapáson haladva megszerveznek, alkalmas-e komoly hozzáadott érték előállítására, vagy inkább az összeszerelésre készíti elő a fiatalokat.
Demján azt is mondta, be kell látni, a magyar gazdaságban eljött az állami tulajdon ideje, máshol erő aligha várható. És az állam vásárol is, ahogy csak bír, sőt talán azon is túl. A komoly adócsökkentés is a VOSZ ajánlásai között szerepel, bár ebben korántsem voltak egyedül.
Csányi Sándor a futballban, Vajna a fi lmgyártás átvételében állt a kormányfő mellé, amiben a ténykedésnél talán fontosabb maga a tény, hogy ott vannak.
Mindez együttesen a bizalom materiális bázisaként azonban kevésnek tűnik, különösen a nemzetközi megvetettséggel, a hazai gazdasági kudarcokkal ellenpontozva. Racionális alapon aligha magyarázható tehát a kormányon lévők még mindig jelentős elfogadottsága.
A helyzet számomra azt a rabot idézi – rádióriportban mesélt az életéről –, akitöbb mint tízéves börtönbüntetésből szabadulván otthon nem tudott aludni. Aztán rájött, hogy a bent megszokott rácsok hiányoznak az ablakról. Be is rácsoztatott, és megoldódott minden. Talán így szereljük fejben mi is vissza a biztonság illúzióját keltő külső rácsokat. Előbb-utóbb azonban jön az ébredés, és el kell menni otthonról. Nehéz a szabadság, de nem megúszható.
Addig viszont mintha Fluor Tomi Mizujával énekelne az ország: „Csináljunk most olyat, amit megbánunk majd holnap!”
