Pártok és civilek
Mindegy is már, hogy ki kinek a nevében beszél, milyen pártokról és milyen civil mozgalmakról van szó, és hogy ki mit akar, ugyanis az egész beszélgetésre rávetül az a tisztázatlan feltételezés, mintha a pártokkal való bárminemű érintkezéstől beszennyeződne a civil akarat, maga a civil ember. És hányszor halljuk, hogy egy tömegdemonstrációnál a szervezők felkérik a politikai pártokat, maradjanak távol a megmozdulástól. A politikai közbeszédben nálunk a civil szó a párttól, politikától merőben eltérőt, valami mást szeretne jelenteni, és morális hangsúlyú szembenállásra utal. A civilek tiszták, ártatlanok és jóakaratúak, ezzel szemben a politikai pártok ebben az összevetésben az ellenkező pólusra kerülnek.
A nemzetközi irodalomban ez a különbségtevés szokatlan is, értelmetlen is. A civilek és szervezeteik a politikai térben lényegében nem a pártoktól, hanem az államtól, az állami intézményektől különböznek. Egyszerűen szólva a civilekről mint nem állami, főként nem a kormány feladataival foglalkozó, de nem is gazdasági célokra, hanem mint közéleti megoldásokra vállalkozó emberekről szoktak beszélni. A civil szervezetek a magánélet és az állam közötti közvetítő rendszert alkotják, amelynek természetes és kitüntetett szereplői maguk a politikai pártok is. A fogalmilag ellentétes pólusok a civil és az állami, nem pedig a civil és a párt.
Hajdanán – legalábbis ami a szóhasználatot illeti – e vonatkozásban egyszerűbb volt a helyzet. Az újkori állam hivatásos katonái a katonai fegyelmi körön kívül élőket tekintették civilnek, azokat, akik nem katonák, akiket nem kötelez az egyenruha. Hogy használható „emberanyaggá” legyenek, be kell őket fogni, be kell sorozni és ki kell képezni, mert egyébként ők csak egy fegyelmezetlen és gyanús népség. Mondani se kell, hogy a történelem során a demokráciától mentes állam által merő adóalanynak, állításköteles egyénnek tartott emberekben egy ugyan sokszínű, de alapjában véve védekező jellegű tömegérzelem alakult ki az állam intézményeivel szemben. Ezt fejezzük ki az állam és társadalom egymástól eltérő, néha határozottan szembeállított fogalmaival, amikhez a civilség értelme kapcsolódik.
De itt most álljunk meg egy pillanatra, mielőtt elmerülnénk holmi eszmetörténeti örvényekben, és kérdezzük meg magunktól: azért olyan zavarodott, kielégületlenséget és kölcsönös ingerültséget okozó-e politikai helyzetünk, mert hibásan használjuk a politikai jelenségeket leképző szavakat? Csak egy jól szerkesztett politikai szótár kérdése, s helyrezökkennének a dolgok? Aligha. Ugyanakkor talán az is kétségtelen, hogy ha zavaros beszéddel, hibás fogalmakkal írjuk le állapotunkat, akkor még a szóhasználatunktól részben független, de esetleg épp azáltal kiélesedő érdekellentéteinket, szemben álló törekvéseinket sem vagyunk képesek körvonalazottan felfogni, nemhogy közelítően elsimítani. Persze ne legyenek illúzióink, egy differenciáltabb és iskolázottabb közbeszéd önmagában nem ment meg bennünket a szándékos demagógiától, az akaratlagos hülyítéstől – amivel szintén számolni kell –, noha a csiszoltabb közbeszéd az iskolázottabb gondolkodás révén ellenállóbbá tehet bennünket.
Manapság a világ minden országában államkapitalizmus van – mondják. Abban az értelemben igen, hogy a világ kétszáz körüli országában kétszázféleképpen szabályozza az állam a piacgazdaságot. Az évek óta tartó világméretű pénzügyi megrendülésben pedig mára ugyancsak megfogyatkoztak azok, akik valamiféle piaci önszabályozásra bíznák a bajokból való kilábalást (sőt közülük többen már tagadják, hogy valaha ezt hirdették). Majd mindenki és mindenhol nem pusztán a bajokért teszi felelőssé az államot, hanem attól is várja – tehát a politikai intézményektől! – a helyzet rendezését. Amíg nincsenek – és nincsenek – erre alkalmas állam fölötti intézmények, addig ez az államokat éppen irányító pártpolitikusok feladata. Az állam tevékenységének befolyásolása, aktuálisan már csak ezért is, nagyon is kívánatosnak tetszik.
De térjünk vissza a civilekhez. Adottak számunkra a társadalom és az állam fogalmak, amelyeket gyakorta használunk, és ellentétes tartalmúnak érzünk. Pedig egyik sem létezhet a másik nélkül; csak naiv anarchisták képzelhetik, hogy állami intézmények biztosította jogrend nélkül akár egy percig is elviselnénk egymást. Tapasztalati tény azonban, hogy a modern állam számos esetben önjáróvá váló és mindent átfogni, ellenőrizni igyekvő intézményrendszere és magánemberi mivoltunk igen messze kerülhet egymástól, ha nincs köztük összekötő kapocs: ez a bizonyos civil szféra, a politikai közvetítőrendszer. Már ha van valamiféle demokrácia, ami ennek létét egyáltalán lehetővé teszi. Ezen a rendszeren keresztül noszogattatik az állam, hogy feladatait a népakarathoz közelítő módon lássa el. Ebben döntő a szerepe a civileknek, akik a közéletben szót emelnek, szervezkednek, de még inkább a sokféle civil akaratot hatóképes erővé integrálni próbáló politikai pártoknak. Vagyis a magánéletből a közéletbe lépő, feladatokat vállaló civileknek és pártoknak elvileg ugyanaz a célja. A pártok persze nem egyformák, de nem azok a civil szervezetek se.
Nincs azzal semmi baj, ha a kormány támogatására is szerveződnek civil szervezetek,még ha a fennen hangoztatott civilségük mellett nyilvánvaló is, hogy ezek a kormánypártok segédcsapatai. Mondani is felesleges, ugyanez a helyzet az ellenzéki pártok esetében is. De miközben természetesnek veendő, hogy a civil szerveteknek, akárcsak az egyes választónak, lehetnek pártpolitikai szimpátiái, ugyanúgy lehetnek ők merőben közömbösek is a kormány és az ellenzék közötti pártviták iránt – de ezt erénynek beállítani indokolatlan.
Az államtevékenységet befolyásoló parlamenti demokrácia a pártok tengelyén forog – pártok nélkül nincs parlamenti demokrácia. Kétségtelen ugyanakkor a pártokból való kiábrándultság a tehetetlenség, akarnokság, korrupció naponta tapasztalt és taglalt ügyei miatt. Ugyanezért a kiábrándultság a politikai tevékenységből általában is. A pártoktól és „a politikától” ódzkodó civileknek okuk van erre a kiábrándultságra, de fellépésük reménykeltő is. Azt a reményt keltik, hogy tudják és akarják –ha nem is mondják –, hogy ők az eddigieknél egy jobb politikai klímát, egy elfogadhatóbb politikai közéletet képesek teremteni; s még akár alkalmasabb pártokat is tudnak majd szervezni egy eredményesebb államirányítás érdekében. De zavaró, ha nem mondják, mert hátha mégse tudják.
