Ismertem a vasutasokat s a jegykezelőket, akik néha megengedték, hogy forgassam a szerelvények hátuljában lévő karos fékeket. Ezekről ma sem tudom biztosan, valóban lassították-e vonatot, vagy csak én hittem úgy, hogy döcögősebben haladunk, ha forgatom a kurblit.

Később a falu egyik feléből a másik végébe költöztünk, a nagy vasútállomásmellé. Az érkező vonat füttyéből tudtam, ideje felkelni, felöltözni, mert megjött a háromnegyed hetes Putnokról. Az esti zakatolás jelezte, hogy lassan be kell fejezni a cserebogarak csapkodását a tollasütővel, a sárgombócdobálást vagy az ugróiskolázást – picizést – a ház előtt, mert mindjárt vacsora. Az állomásfőnök lánya lett a barátnőm, a forgalmista fia tanított meg üreges bodzaággal füstölni, a pályamester mutatta meg, hogyan kell vágányt váltani. A teheráruraktár előtti placcon kezdtem el biciklizni, a hóval beterített felhajtón szánkóztunk és sinkóztunk télen. Sínek mellett gyűjtöttük ősszel a gesztenyét, s itt, a téglából épített hulladékgyűjtőben bújtunk el, ha bújócskáztunk. Ma is kilométereket tudnék gyalogolni a síneken, mert nagy rutint szereztem a „ki tud a Dajka-szőlőig egyensúlyozni” versenyeken.

Vonattal mentem vasárnaponként vissza a városi kollégiumba, bőröndömben anyám húslevesével, meggyes piskótájával. Nagy utazásaim vonathoz kötődnek: a csernobili atomkatasztrófa évében orosz szakos tanárjelöltként Moszkvába, majd onnan fél évre Vlagyimírbe indultam – hatan aludtunk egy fülkében a kétnapos úton, reggel vonatkísérő ébresztett gőzölgő teával, ami mellé morcos tekintet és két szem, papírba csomagolt kockacukor járt. Hathetes odesszai tanulmányutam hazafelé izgalmasabb volt, miután egy ottani tengerész velem küldött haza ajándékot Magyarországon tanuló barátnőjének: egy hatalmas matrózkést, amit rejtegetni kellett a vámosok elől.

Éltem olyan városban az Alföld közepén, ahol Közép-Európa egyik legnagyobb személy- és teherpályaudvara található. Szolnokon mindenki vasutas volt, az is, aki nem. Minden családban legalább egyvalaki kötődött a vasúthoz: ha másképp nem, a MÁV-kórházba járt kezeltetni magát, vagy a vasúttársaság focipályáján edzett délutánonként. Itt ért az egyik legbizarrabb élmény is: a pályaudvaron egy szürke hétköznap reggelen, miközben fáradt arcú öregasszonyok cipelték kosarai kat és homályos tekintetű férfiak kutattak a kukában beváltható, üres üvegek között, egyszer csak azt közölte a hangosbemondó, hogy a hetedik vágányra az Orient Expressz érkezik. Na, ez se teljesen józan, gondoltam magamban, ám nem sokkal később elegánsan, méltóságteljesen, pullmankocsistul valóban begördült a szerelvény. Az étkezőkocsi ablakát lehúzta egy jól szabott öltönyt viselő szakállas férfi, pipára gyújtott, s úgy nézte a szolnoki pályaudvar alakjait, mintha skanzenben lenne.

Néha, amikor mély vörösbort kóstolok, ma is eszembe jut a szalajkai talpfák illata. S miközben kortyolok, olykor arra gondolok, vajon miért nem akartam soha, egyetlen percre sem masiniszta vagy kalauz lenni?