Igaz, én sem erőltetem a szemkontaktust, értetlenül, kicsit szorongva várom, mit akarhat. Magyarországon, ha egy járókelő megállít egy ismeretlen másikat, harmadikként ott ácsorog velük a szorongás.

Ő vár meg az ügyvédi iroda kapuja előtt azzal, hogy mi ismerjük egymást odabentről, legalábbis látásból, s hogy mondania kell valamit. Parancsoljon, felelem, miközben átfut az agyamon, hogy vagy le fog hazaárulózni, vagy kölcsönkér egy kisebb, de nem jelentéktelen összeget, gyógyszerre.

Elnézést a szemkontaktusért, mondja, de az a helyzet, hogy egy kis híján gyilkos ne nézzen senkire. Senkire! Mert nincs kétsége, hogy ő egyedül a doktor Huzalayné áldozatos ügyessége miatt van még mindig szabadlábon, de ami késik, nem múlik, börtönbe lesz csukva hamarosan, vagy fegyházba. Amibe’ se túlzás nincs, se önsajnálat. Tisztában van vele, hogy ez a szabadlábdolog eleve necces őneki, de hiába fél jobban idekint, nem csinálhatta meg a gyerekeivel, hogy nem.

Értem, mondom.

Dehogyis, mondja, dehogyis értem. Hanem csak le akarom rázni. De ő akkor is elmeséli, hogy mi történt, mást kezdeni vele úgyse tud. Ígéri, nem lesz hosszú, azon már túl van, az igazságon, s hogy hosszú legyen a kedvéért.

Mindazonáltal szeretné, ha elhinném neki, hogy ő a rendszeres testmozgásnak elkötelezett híve, akkor is, ha ez a dolog immár átkerült a két té birodalmába, mint annyi minden az ő ellapított életében. Múlt van, és kész. Mely múltban hetente kétszerháromszor fölült a trolira, ami a bizonyos közpark sarkán tette le, mindegy is a név, ott, ahol futni szokott, pontosabban kocogni, hisz futni a szarvas fut, meg a felhő az égen.

Esténként volt mindez, akkor jobban ráért. Embere válogatja, van, aki tart a sötéttől, de ő inkább szerette az egyenlőségét, s hogy úgyszólván bele lehet takarózni. Anynyika fény mindig volt, hogy a futók észlelhették egymást, a nagy vonalaikat legalábbis, ami elég volt. Előfordult, hogy nyolc-tíz percig egy lélekkel se találkozott, de mindig tudta, illetve érezte, hogy vannak a parkban rajta kívül, el se hinném, hogy milyen sokan futnak, csapatban is, egyedül is, egész réteg vagy csoport, persze hogy van köztük egy kimondatlan összetartás.

Azt tudni kell, a műanyag futóút nem járda, egyrészt mert a futóknak van fenntartva, másrészt mert a sétafikálásra nemcsak keskeny hanem puha is. Ő csak kakasbőrnek hívta az érdes, kellemetlen pirosát, de ez mindegy. Teljesen szükségszerű, hogy ki vannak alakulva bizonyos íratlan szabályok, elemi érdek, hogy legyen valami józan ész, összhang, parki minimum, még ha nem is mindig könnyű kitérni a behajló fák és bokrok meg főleg az elfogyhatatlan levélkupacok miatt. Ráadásul, ha valaki csupán gyalogol, nem kell egyetemi diploma, hogy utat engedjen annak, aki futva közeledik.

Ezért futópálya, nem igaz?

Az ominózus napon nyolc óra lehetett, s ugye tél, ha fekete is, mikor emberem észrevett egy gyalogos párt, jöttek vele szemben. Magától értetődött, hogy nem szerelmesek, hanem futók, akik épp gyalogolnak. Nem is civilek, azt neki elhihetem, mert a sétáló civil másként teszi a lábát, futóval össze nem lehet téveszteni, sötétben sem. Tehát jöttek, inkább lassan, mint nem, és amikor meglátták őt, mert meglátták időben, legalábbis a fluoreszkáló hajpántját, a nagydarab férfi csöppet sem sorolt be a nő mögé, de nem is lépett le a murvára, hogy helyet adjon.

Mit volt mit tenni, az én emberem tért ki, miáltal kénytelen volt belegázolni egy nagy kupac vizes levélbe, de lábszárig, úgy megköszönte a kedvességüket. Nem mondja, hogy nem volt a hangjában egy nagy adag irónia, akár metszőnek is nevezhetné, de biztos benne, hogy nem gecikurvaanyázott. Már csak az erőviszonyok miatt sem, még ha a nő utóbb eskü alatt is vallotta, hogy igen, sőt halmozottan igen.

Visszalépett a futóútra, és tíz méter után észlelte, hogy az illetők jönnek utána. Pontosabban kocognak, némán és összehangoltan, mint az őrkutyák. Mikor kicsit gyorsított, azok szintén, két perc se telt el, és már csak pár lépéssel voltak mögötte.

Vágod, hogy azt hiszi, elfuthat, hallotta meg a nőt. A kis iceg! Vontatott, sőt sértett orrhangja volt, és egy szemernyit sem lihegett.

Erre az emberemnek remegni kezdett a gyomra, s mivel amúgy sem tudott volna tovább gyorsítani, visszaállt a maga tempójára. Vette a levegőt orron át, igyekezett magába fordultnak tűnni, akit a saját ízületei meg a fájós vádlija érdekel, semmi más. Pedig rettentően megijedt, az az igazság.

Követői egy szempillantás alatt utolérték, két laza nagymacska voltak hozzá képest. Futottak mellette szorosan, a nőnek kámforillata, a férfinak nagyon nagy füle és picike orra volt. Kis híján összesúrlódott a combjuk.

Mit köszöntél te meg nekem, iceg, ha szabad kérdeznem, kérdezte a férfi halkan, tulajdonképpen nem is barátságtalanul.

Semmit, lihegte az emberem, és mivel a közelségüktől kicsit megbillent, úgy gondolta, megragadja az alkalmat, és megáll. Semmit. Alig kapott levegőt. Azok is megálltak.

Hogyhogy semmit, nyafogta a nő.

Úgy, hogy semmit nem köszöntem meg, felelte az emberem, amint meg tudott szólalni, hanem, már bocsánat, ironizáltam.

Pfuj, mondta a nő, ide jár ki ironizálni. Úgy tettem, mintha gyalogos létükre egymás mögé tetszettek volna lépni. Hogy utat engedjenek, ahogy szokás, tette hozzá, és egy pillanatra átjárta az önbecsülés ritka öröme.

De hát mi nem tetszettünk egymás mögé lépni, igaz, nyunyó, csóválta a fejét a férfi.

Naná, hogy nem, nyafogta a nő. Az ilyen kisicegek előtt szafaládém, aki egymás mögé lép.

Az a minimum, hogy szafaládém, mondta a férfi.

Nézzék, nem akartam senkit megbántani, az esetleg lehet, hogy rosszul sült el...

Pfuj, disznó, mondta a nő.

...Hogy esetleg túllőttem a célon, de, igaz ság szerint, önök is futók, én is, ne vitázzunk már össze ilyen hülyeségen, mondta emberem, és próbált vidámítani a hangján. Lehetséges, hogy önök nem vettek engem észre ebben a sötétben, illetve csak későn, ez esetben bocsánatot kérek, és menjen ki-ki az útjára.

Már hogyne vettünk volna észre, kisféreg, mondta a férfi. Messziről észrevettünk, ahogy lihegsz. Meg pöködözik a sötétben, tette hozzá a nő, azt is mondd neki. Egész komplett csulákat.

Ebből később se engedett, se az ügyész, se ő, még cseppfertőzésügyi szakértőt is hoztak, és mindkét tárgyaláson többször elmondták, hogy az elkövető folytatólagosan leköpködte a felperest, miközben nagy viszszatetszést keltően fasszopógecizett.

De hát ha egyszer észrevették őt, próbálkozott emberem a téli sötétben a lehetetlennel, nem az lett volna a logikus, ha utat engednek neki? Hisz, ugye, futópályán mégiscsak az effektív futónak van elsőbbsége, mármint az effektív gyalogossal szemben. Ki a pénisz gyalogos itt, kérdezte a férfi. Te vágod ezt, nyunyó? Vágod, hogy az ilyen szopócitrom icegeknek mér’ kéne utat engedni?

A Dunába kéne bebaszni inkább. Az iceg kis iróniájával, mondta a nő.

Ne trágárkodjál, mondta a férfi, az ember azér’ ember, hogy ne legyen olyan állat, mint ezek. Vágod?

Persze, mondta a nő, csak nagyon felizéltem az agyam.

Én is, mondta a férfi . Befekálok a hátulról jövésen! Ha vélemény van, mér nem mondja bele a fésztufészembe, hogy hé, iceg, állj félre, mer’ jövök?! Nem így van kultúrnemzeteknél, Nyunyó?

Dehogynem, csak az ilyen mind ilyen. Sunyi. Azt hiszi, sose jár le az iceg kis ideje. Meg kell büntetni, nyafogta a nő.

Emberem itt összeszedte a méltósága maradékát. Fölordított, hogy ezt kikéri magának, hagyják őt békén, és a tőle telhető leggyorsabban futni kezdett. Menekülni, hogy pontos legyen. Alig állta meg, hogy ne sikítson, s ne hívjon segítséget.

A nagydarab férfi szó nélkül utánaeredt, pár méter után beérte. Ő ezt sajnos támadó magatartásnak érzékelte, amitől szabályos pánikot kapott, és összeesett. Illetve, minek tagadja le, teszi hozzá emberem, hogy ezt főleg a doktor Huzalayné forszírozza, és nagyon hisz benne, pedig esésről nem volt szó, hiszen szántszándékkal vetette le magát a földre, a nagyfülű lábai elé. Szándékosan, mégse kitervelten.

Történjen meg, aminek meg kell, talán még ennyit se gondolt, csak hogy legyen vége, de ez be is teljesedett.

A felperes súlyos, mérges teste teljes lendülettel keresztülesett rajta, zuhantában még emberem övtáskáját is letépte a lábfejével. Puffant és reccsent, azután nem mozdult. Így volt, viszont szó se volt válldobásról, szándékos cselvetésről. Megijedt, mint az állat, összekuporodott, ennyi.

Volt egy egész kicsi csönd, aztán a hátramaradt nő rohanni kezdett őfeléjük. Nyunyó, életem, sikította.

Az én emberem nem várta meg, hogy a nő odaérjen. Felpattant, beugrott a kopasz cserjék közé, lecsúszott egy kis rézsűn, és szaladt, ahogy bírt. Biztos volt benne, hogy ha utolérik, megölik. De másodszor már nem futottak utána. Egész messziről is hallotta, ahogy a nő jajgat, mentőért meg rendőrségért telefonál, és többször kimondja a Nyunyó baljós vezetéknevét.

Kiért a parkból, valami csoda folytán épp jött a troli. Otthon, mint általában, behúzódott a szobájába. A spájzban talált egy fél üveg süteményrumot, azt éjfélkor megitta, attól el tudott aludni.

Mivel minden papírja a letépődött övtáskájában volt, már másnap reggel jött érte a terrorelhárítás, hogy elvigye. Nem brutálisan, de a gyerekei szeme láttára.

A nyafogós nő a rendőrségi folyosón világosan megmondta, hogy emberem adjon hálát a magyarok istenének, hogy börtönben rohad meg, mert amint kijön, záros határidőn belül fel lesz akasztatva. Ha felépül a Nyunyó, azért, ha nem, azért. A Huzalayné ennek a fenyegetésnek kifejezetten örült, ő nem, viszont nem is ütődött meg rajta. Fordított esetben, gondolta, nyilván ő is ilyesmiket mondana, legföljebb őneki nem állna módjában ki is vitelezni.

Jobban járt volna, ha maga esik kómába, mondta a szimpatikus rendőr, még ha béna marad, plusz félhülye, akkor is. És ha emberem reálisan végiggondolja, ebben lehet is valami.

TETTAMANTI BÉLA RAJZA