Sokan mondják, hogy napok óta sejthető volt a végkifejlet – valójában évek óta benne volt a levegőben, hogy véglegesen a földre kényszerülnek a gépek. Már a Bajnai-érában a forgatókönyvek közt szerepelt, hogy ha nem sikerül életképes üzleti modellel előállnia a menedzsmentnek, akkor nincs értelme finanszírozni a társaságot.

A vezérigazgató állítólag könnyezve tájékoztatta péntek délután a fejleményekről a Malév alkalmazottait. S nekünk vajon kell-e könnyet hullatnunk ezért a nemzeti légitársaságért? Hisz évek óta csak vitte a pénzt, ki tudja, merre. Az utcák, terek népe szerint jutott ebből politikusi zsebekbe, „bárkihez szívesen közel álló” üzletembereknek, gazdasági csoportoknak is.

Az utolsó szöget a koporsóba Brüsszel verte, amikor kinyilvánította, hogy tilos módon támogatták a céget a magyar kormányok, ezért a Malévnek vissza kell fizetnie százmilliárd forintot. Ez lett a cég veszte. Pontosabban az, hogy a verdikttől számítva az állam már nem adhatott többé pénzt a légitársaságnak.

Mert az üzleti modell alapja régóta ez volt, a piaci alapú működésre tett ígéretek dacára.

Majd az állam kisegíti a társaságot – ez a vezérgondolat juttatta oda a Malévet, hogy tegnap reggel becsekkolás helyett csak egy sokkoló üzenettel tudott szolgálni az utasainak: nincs tovább.

Erre a nemzeti légitársaságra tényleg nincs szükségünk. Egy profi mentalitású, versenyképes társasággal viszont szívesen utaznánk.