Így például néhány hete a Nemzeti Kulturális Alap egyik testületében is szerepet kapott, nemrég pedig Hangay B. Artúr álnéven megjelent második verseskötete. Átnyergel az irodalomra?

Számomra mindig roppant fontos volt ebben a teremtett világban a különböző ablakok kinyitása, hogy több oldalról jöjjenek be a fények. Korábban festettem, zongoráztam, újabban egy iPad2-n kezdtem zenét szerezni a verseimhez. Nem érzem persze költőnek magam, még akkor sem, ha Kányádi Sándorral, Juhász Ferenccel és Lator Lászlóval méretem meg ezeket a szövegeket. Elsősorban befogadóként, de néha alkotóként egyszerűen nem tudok élni művészet nélkül. Ötéves korom óta írok, és mindig érdekelt a szavak súlya, játéka, csengése, hangulata. Mostanában pedig ezek a hatások, ha lehet, még alapvetőbbek a számomra.

Hát igen, sok szó ma különösen hamisan hangzik.

Így van, de ez engem nem érdekel. Határokat kell húzni, hogy mit engedek be és mit nem. Akikhez közel érzem magam, azoknak az igenek igenek, a nemek nemek. A művészet szerves része az életemnek és erőt adó kiegészítése a kutatói pályámnak.

Írni, festeni, zenét szerezni idősebb korban is lehet. Szakértők szerint viszont a természettudományos csúcsokat az ember inkább fiatalabb korban éri el. Ezek szerint most mégis váltás következik?

Laboratóriumi kutatást manuálisan már évek óta nem végzek, inkább szervezem a tudományos munkáinkat, a tanítványaimmal foglalkozom. Negyvennél több doktorandusz végzett az intézetben, és közöttük öt olyat tudok, aki jobb, mint amilyen én valaha voltam. Ez számomra csodálatos öröm, ahogy az is, amikor az előadóteremben vagy a könyveimben közvetíthettem azt az olykor esztétikai élményt, amit az immunológia, a sejtbiológia vagy a genetika tudománya számomra jelentett. A tudományos ismeretek átadásában azonban tovább szeretnék lépni.

A tudományban mindig ott lehet a lábunk, ahol még senki nem járt. Ahogy egy kastélyban járva, amelyben sok ajtó van, de akadnak olyanok, amelyekbe még nem nyitottak be. Ezt a váratlan, örömteli izgalmat küldetésnek tartom átadni a többieknek. Mint például azokat a viszonylag újonnan felismert genetikai mechanizmusokat, amelyek csak bizonyos környezeti hatásokra nyilvánulnak meg. Ezek lehetnek táplálkozási, társadalmi kapcsolati, életmódbeli hatások, frusztrációk, meditatív hatások, s kiderült, hogy mindezek biokémiai, immunológiai változásokat okoznak a génjeink működésében, sőt akár öröklődhetnek is.

Vagyis bizonyos tudatállapotok, akár autogén hatásra befolyásolhatnak biológiai folyamatokat?

Valamilyen módon igen. És ezt a tudatosságot valahogy részévé kellene tenni az egészségnevelésnek. Ez nemcsak valamely divatos fogyókúrát, több kilométernyi futást vagy egy Mozart-zeneszám meghallgatását jelenti, hanem sok mindent együtt, egy komplex tudatos életmódra való törekvést, amibe a többiekkel való törődés is teljes mértékben beletartozik. Ezt a vonzó és szimpatikus gondolatot a média és az internet minden csatornáján, valamint a TIT hálózatán keresztül is szeretném elültetni az emberekben.

Ma, amikor a többséget inkább a napi megélhetési gondok, a munkahely elvesztésétől való félelem, a mindennapi politikai frusztrációk tartják állandó feszültségben, egészséges, vagyis drágább táplálkozásról papolni meglehetősen bajosnak tűnik. Különösen a társadalom legelesettebb rétegeinek.

Egy orvos barátom rendszeresen jár egy Pest környéki kis faluba, ahol az egészséges táplálkozás és a kialakuló betegségek kapcsolatáról beszél a helyieknek, akár romáknak, akiknél gyakran nem a pénzügyi lehetőségek, hanem a tanult szokások döntik el az étkezésüket. Igenis el lehet, sőt el is kell kezdeni az információmorzsák elhintését, és ebben különösen a gyerekeknek van kulcsszerepük.

Az ilyen ismeretek továbbadását talán épp azok a jövőbeni roma orvosok segíthetnék hatékonyan, akiket egy tavaly indult program keretében épp a Semmelweis Egyetemen oktatja.

Egy Rosivall László egyetemi igazgatótársam által elnyert és a kormányzat által is támogatott pályázat keretében – a számomra e téren egyedüli mintának elképzelhető pozitív diszkrimináció formájában – most éppen hat elsőéves roma orvostanhallgatót igyekszünk több kollégámmal támogatni, ami éppen az alaptudás egyenetlensége miatt akkor is nagyon nehéz, ha ezek a fiatalok roppant motiváltak. Aktivitásuk, tudáséhségük azokhoz az amerikai diákokhoz hasonló, akiket a Bojár Gábor alapította aquincumi magánegyetemen tanítok. Ott is mindig kikövetelik a házi feladatot, az önálló munkákat, ami sajnos a magyar diákok zömére még nem igazán jellemző. Ha már az amerikaiakról beszéltem, épp azt a hozzáállást kellene követnünk a romakérdésben, amit ott a feketék felzárkóztatásában követtek évtizedek óta. Ott kétszer annyi fizetést adtak annak a tanárnak, aki egy fekete gettóban vállalt munkát, és évente ellenőrizték a tanítványok előmenetelét. Ha sikert ért el, megtarthatta a fizetését, sőt emelték azt.

Ehhez egy olyan, mélyen demokratikus társadalom kellett, mint amilyen az egyébként sok szempontból kritizálható amerikai. Ám nálunk, ahogy mondani szokták, nem nyírják a füvet olyan sok száz éve, mint mondjuk Angliában. Vagy egy társadalmilag érzékeny immunológusnak máshogy is fogalmazhatnék: a társadalom természetes immunrendszere nem termelte ki azokat a védelmi mechanizmusokat, amelyek az antidemokratikus tendenciákat eleve lehetetlenné teszik, csírájában elfojtják.

Egy normális társadalom szerintem demokratikus. Ez az a vérkeringés képletesen szólva, ami időnként életveszélyt okozó vérrögöket is görgethet maga előtt, de mégis maga a dinamizmus egy állandó kontrollt és megújító mozgást jelent. Az önkény legkülönbözőbb megnyilvánulásai hosszú távon nem férnek bele egy normális társadalmi működésbe. Elismerem, adódhatnak valóban szükségállapotok, olyan helyzetek, amiket parancsszóval oldanak meg, de ez hosszú távon megnyomorít. Az önkény, a voluntarizmus az „szociális” rák. Ez biológiai hasonlattal élve a normálisan és folyamatosan zajló sejthalál, apoptózis helyett elhalást, gyulladást kiváltó nekrózist jelent.

A tumor ellen pedig a szervezet védekező sejtjeinek, az „immunrendőrségnek” folyamatos őrjáratára van szükség. A társadalomban ezt az ellenőrző szerepet intézményes szinten és láthatatlanul a független bíróságok és az Alkotmánybíróság, másrészről a ténylegesen szabad, felelősen kommunikáló sajtó látja el. Ez a nyitottság, a nem a Klubrádió mintájára elnémított média működése a társadalom nyirokkeringése, amely elvileg képes feltárni és elpusztítani egy közösségi értelemben rákos sejtet vagy veszélyes fertőző organizmust, de akár csak izolálni is. Ha viszont betokozódik, izolálódik egy baktérium, akkor járunk jól, ha az immunrendszer nem támadja meg.

Ezt társadalmi vonatkozásban nem mindig érzem követhetőnek. Itt van például Schmitt Pál plágiumügye, amit nem lehet elhallgatni. Néhány napnyi vonakodás után az ön egyeteme is vizsgálatra szánta el magát.

Egy ilyen felháborító ügyet, amennyiben bebizonyosodik a plágium ténye, valóban nem szabad annyiban hagyni. Ahogy az Országos Tudományos Kutatási Alapprogram, az OTKA bírálóbizottságában is történt, amelynek tagja vagyok. Itt egy kutató az egyik részbeszámolójában egyetlen szakaszt közvetlen hivatkozás nélkül emelt át egy az irodalomlistájában ugyan szerepeltetett külföldi szerzőtől, aki neki valaha mellesleg a munkatársa volt. Pechére a munkát épp ennek a kollégájának küldték ki bírálatra, aki ezt ki is emelte véleményében. Az illető magyar pályázótól elvették az OTKA-támogatást, öt évig nem pályázhat, nyilvánosságra hozták a nevét, és a főnökeit is értesítették az ügyről. Ha egy OTKA-részbeszámolóban egyetlen szakaszért ez járt, akkor 216 oldalból száznyolcvanvalahány oldalért a minimum, hogy a munkát ki kellene adni egy külföldi sportorvosokból álló szakértői csapatnak.

Az egyetem első reakciója képmutató volt, amikor a dolgozat benyújtásának eljárását formai szempontból rendben találták.

A kar dékánja elsőre csak az eljárás szabályosságára hivatkozhatott, ebben egyet is értek vele. Ezt nem a „mundér becsülete” mondatja velem, vizsgálat nélkül sportszerűtlen lett volna bármi mást nyilatkozni. Bár 1992-ben a Testnevelési és Sporttudományi Kar még nem hozzánk tartozott, de igaza van, ez a nyilatkozat csak az első lépés volt. Én is javasoltam volna a plagizálás tényfeltáró ellenőrzését, ami azóta a Semmelweis Egyetem rektorának javaslatára meg is kezdődött. Persze annak ellenére, hogy akkoriban még nem létezett olyan elektronikus program, ami azonnal kimutatott volna bármiféle szöveges egyezést, a véleményező opponensektől nehezen lehetett volna elvárni egy azelőtt 12 évvel, francia nyelven megjelent könyv szó szerinti ismeretét.

Ettől függetlenül akadémikusként és egyetemi tanárként, de magyar értelmiségiként is nagyon elszomorít ez a történet, és azt sem szeretném megélni, hogy amikor szakmai bírálóként dolgozom Brüsszelben, szemembe vágják ezt az ügyet. Ez az egész szomorú eset alapve tően etikai kérdés, és sajnos alapvetően jelzi a mai magyar társadalom erkölcsi színvonalát. Egy tanártársam szájából hangzott el, és mélységesen egyetértek vele, hogy minden politikai meggondolást felülíró prioritásként elsődlegesen etikai alapú társadalmat kell építeni. A tudás tisztelete, a társadalmi feszültségek korrekt kezelése, a nemzetközi közösséghez való kiszámítható kapcsolódás elvei és gyakorlata mind ebből következik.

Névjegy

FALUS ANDRÁS 65 Széchenyi-díjas egyetemi tanár, akadémikus, az immunológia és a funkcionális genomika nemzetközi hírű kutatója, a Semmelweis Egyetem Genetikai Sejtés Immunbiológiai Intézetének igazgatója. Jelentősebb eredményei között tartják számon a hisztamin szabályozó szerepének elsőként történő igazolását a melanóma növekedési faktoraként, valamint a sejtek felszínén lévő hisztaminérzékelő molekulák ellentétes funkcionális jelentőségének kimutatását tumorburjánzásban. Számos tudományos munkája mellett több nagy sikerű ismeretterjesztő könyvet is írt. Alelnöke a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak. 2001-ben megkapta az Év Ismeretterjesztő Tudósa kitüntetést is.

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS