A kiadói várakozásoknál gyaníthatóan jóval lanyhább fogadtatásban részesült megélhetési memoár nem kizárólag a démonizált színész-műsorvezető, hanem az általa rögeszmésen ostorozott, bűnbakként feltüntetett honi bulvármutáns-média lelombozó tablója. A másodfokú tárgyalására új ügyvéddel, rettegve készült Stohl mintha nem tudná, kinek mondja tollba kiárusított élettörténetét: a több helyütt oknyomozó riporternek nevezett szerző a Bors egykori munkatársa, a Story magazin rovatvezetője. A kötet felelős szerkesztője Ómolnár Miklós, a Story és a Best főszerkesztője. Szalai álnaiv kérdése: „Miért akartad ezt a könyvet?” elvben arról tanúskodik, hogy kaparj, kurtainterjúalanya a kezéből eszik – noha őt „írónőkém”-nek nevezi.

A tartuffe-i bulvár a (pór)nép ópiuma. Mélységi mámort kínál: egyszerre álszent, prűd, alpári, giccses, élveteg, erkölcscsősz. Ha tisztában van a szerepével-hatalmával, olyan, mint az angolszász tabloid (pletykalap)mintapéldánya, a tavaly az önnön fertőjébe fulladt brit News of the World (1843–2011). Melynek kriminális hétköznapi működése összhangban volt mindazzal, amit a boszorkánykonyhájában kotyvasztott, majd vasárnaponként föltálalt többmilliónyi kosztosának.

A bulvárhős nem (lehet) más, mint Frankenstein – sors és személyiség nélküli, korbáccsal-kockacukorral idomított – teremtménye. A műfaj elemi szabályait hírből sem ismerő Szalait kontárságában a farok csóválja. A hőzöngve kimosakodni igyekvő Stohl azt mondja: „Na, azt hiszem, az olvasó felkötheti majd a gatyáját, ha tényleg kíváncsi arra, ki vagyok, mi vagyok. (…) Remélem, végül a nagy labirintusban megtalálja azt a kis embert. A kis embert, aki várja, hogy szeressék”.

A rettentő útvesztő helyett a sáros zsákutcában battyogva gyorsan rálelünk a svájci hiteleit nyögő Hüvelyk Bucira, s eztán nem győzünk ásítozni az unalomtól. Merthogy a bohóstiklis-rosszcsont gyermeket pocsékul alakító aktor lábszagú monológja egy olyan, szociális keszonbetegségben (is) szenvedő, együgyű, körmét tövig rágó kispolgár hadovája, akinek sem a romlottságában, sem a létezésében nincs formátum, míg önismerete egy planktoné. Kinek legvakmerőbb kalandja – a közúti balesetein kívül –, hogy: a Tropicariumban lemerült a cápák közé; egyik kóbor numerája után AIDS-szűrésre ment; kifizetett 981 ezer forintot egy Rolex-óráért, kápé. Mindennél csak a katonai, vadász- és kertévés anekdotái, részletezett havi kiadásai és ilyes bölcselkedései szánalmasabbak: „A férfit a hasán keresztül, a nőt az ágyban lehet megfogni”; „Az állatvilágban is az anyaállat törődik a kicsinyeivel, az apaállat meg csak döglik”.

A bulvár az emberi alantasra építve (irigység, káröröm) egyazon talapzatra helyezi a bulvárszereplőt a - fogyasztóval. Ám utóbbit nem szembesítheti a saját pitiánerségével, otrombaságával, nyomorával. A Stohl-élettörmelék, eme szellemi üledékvihar ezt teszi; leleplezve a hazai celebgyár minden hájjal megkentnek lódított, mohó üzemvezetőinek dermesztő dilettantizmusát.