EURÓ-VIASZ
Az euróviasz újrafelfedezését szolgáló két éve tartó lázas tevékenység nem vezetett eredményre, lényegében holtpontra jutott. A Standard and Poor’s által a minap bejelentett, az eurózóna kilenc tagállamára, majd az ideiglenes stabilizációs pénzügyi mentőalapra (EFSF) kiterjedő leminősítés megbontja a kényes politikai-hatalmi egyensúlyokat Európában. S minthogy a nagy tagállamok közül csupán Németország mondhatja el magáról, hogy a legjobb (AAA) a hitelminősítése, így egyértelmű, e csata után ő maradt csak talpon a vidéken.
Mi következik ebből? Még rugalmatlanabb berlini álláspont, a szigor, és a vasfegyelem erényének szerződésszerű rögzítése. Miközben ennek nyomán persze az úgynevezett periféria gazdaságai még erősebb örvénybe kerülnek. Minél jobban megszorítják a nadrágszíjat, annál mélyebbre zuhan a gazdaság, és minél jobban apadnak az állami bevételek, annál nehezebb a zsugorodó nemzeti össztermékhez képest arányában egyre növekvő adósság törlesztése.
A leminősítés után lefelé tekeredő spirálba kerül az egész eurózóna – írja a Financial TimesbanWolfgang Münchau, akinek megfigyelései és következtetései évek óta rendkívül pontosak. Állításának alátámasztására úgy érvel, hogy Európában a válság és kezelése két világra bomlott szét. Semmi közük egymáshoz, így megoldás sincs. Decemberben még talán lehetett volna, ha a tagállamok nagy alkut kötöttek volna az eurózónán belüli közös költségvetésről, az eurókötvény létrehozásáról, a valutaövezeten belüli egyensúlytalanság kezeléséről és természetesen a szigorúbb nemzeti költségvetésekről. De csak a felsorolás utolsó elemében egyeztek meg a németek nyomására, nem is csoda, hogy Angela Merkel kancellár a leminősítések után azonnal sürgette a brit vétó miatt kormányközinek ígérkező fiskális szerződés megkötését.
Ám Münchau mellett egyre több elemző veti papírra, hogy ennek bizony nem sok értelme van, hiszen megfeledkezik arról, milyen szerepet játszott a magánszektor az eurózónán belüli egyensúlyok megbontásában. Ez az a szerződés egyébként, amelyre hirtelen Orbán Viktor nem tudott sem nemet, sem talánt, sem igent mondani.De ami tény, az tény:mamár a finnek is úgy vélik, hogy fölösleges ezt erőltetni, a dánok és mások is fenntartásaikat hangoztatják, az egész szöveget vizezik fel, az Európai Központi Bank meg egyre idegesebb.
A költségvetési szigor berlini erőltetésének azonban lehetnek további következményei: az egész eurózóna recesszióba süllyed – erre utal a Világbank friss jelentése –, és amolyan görög típusú spirál alakul ki.
Vagyis a válság eszkalálódik. A görög állam magánhitelezői a múlt héten felálltak az asztaltól, a minap visszaültek, mert ha nincs egyezség az adósságcsökkentésről, Athén csődbe jut. Ha így lenne, akkor jöhetnének a portugálok, és megint újrafertőződhetne az egész periféria, ideértve szegény spanyolokat, és Mario Monti szakértői kormányának két hónapos munkája nyomán a teljesen józanul gondolkodó olaszokat is. Ám a kormányzó német kereszténydemokraták vezetői most már úgy látják, a görög krach nem is olyan nagy baj – bár két éve sokkal olcsóbbanmeg lehetett volna ezt úszni. Mindez persze azt is jelzi, az euróválság erőszakos végkifejlete is egyre elfogadhatóbbá válik egyes európai politikai körökben.
Ettől is tartván próbál egyfajta ellenoffenzívát indítani Mario Monti olasz miniszterelnök, aki elismeri: Németország lényegében felülkerekedett, de ha a periféria országai megértik, mi a költségvetési fegyelem, akkor Berlin is megnyugodhatna, és áldását adhatná például a közös kötvényre, vagy a nagyobb EFSF-re, mert az olasz erőfeszítéseknek igenis meg kéne jelenniük a hozamokban. Ha nem változik semmi –s Berlin egyelőre gratulál Montinak, de segítséget nem ad –, akkor megerősödhetnek a szélsőségek. Így lehet a válság eszkalálásából súlyos politikai összeomlás is. Egyébként az európai színtéren csak Mario Monti nem bírálta az S & P minősítését, sőt abból azt olvasta ki, hogy Itáliában kezdenének rendbe jönni a dolgok, csak éppen az európai hatalom csúcsain nem mutatkozik készség a tényleges megoldásokra.
Ezt írja David Marsh is, aki az euró történetéről publikált vastag kötetet. Szerinte is nyert Németország, és emiatt még makacsabb lesz, mert nem akar a leminősített Franciaország sorsára jutni. Ám az elnökválasztásra készülő Nicolas Sarkozy államfő a német erőfölény miatt rákényszerülhet, hogy kihívóinak euroszkeptikus nézeteit jobbról támadja. Amúgy az eurózónában már csak négy AAA minősítésű ország maradt, míg a valutaövezeten kívül öt állja a sarat, Nagy-Britannia, Dánia, Svédország, Svájc és Norvégia, így megdőlt az az érvrendszer is, hogy a közös valuta a stabilitás és a prosperitás biztosítéka.
A politikai akarat hiánya az oka a krízis fokozódásának Daniel Gros szerint is, aki a brüsszeli Európai Politikai Tanulmányok Központját (CEPS) igazgatja. Az Egyesült Államok vagy Kína azért nem száll be ebbe a játszmába, mert az eurózóna folyó fizetési mérlege a külvilággal szemben nullszaldós, vagyis a belső egyensúlyt helyre lehetne állítani. De az áldatlan politikai állapotok és a bizalmatlanság miatt a gazdag északi országok, elsősorban a németek megtakarításai nem jutnak el a perifériára. A befektetők inkább még fizetnek is azért, hogy rövid távon német állampapírjuk legyen, minthogy magas hozamon mondjuk olasz vagy spanyol kötvényt vegyenek. Ez egészen bizarr helyzet, mert még a megszorítás hosszabb távon előnyös voltában bízó, és az EU/IMF-programot tökéletesen végrehajtó írek is csak nagyon drágán jutnának hitelhez a piacon.
De a helyzet valójában még bizarrabb, mint érdekes munkájában erre rávilágít Charles Goodhart, a London School of Economics professzora. Felidézi ugyanis az Euró pai Bizottságnak azt az elemzését, amely 1993-ban jelent meg, de még a maastrichti szerződés aláírása, tehát az euró fogantatása előtt kimunkált gondolatokra alapozva. A Stabil pénz című tanulmány a monetáris unió működéséhez szükséges feltételeket taglalja, vagyis feltalálja az euró viaszt. Leszögezi, hogy az akkormég tizenkét tagország nemzeti össztermékének a két százalékát kitevő közösségi költségvetés elegendő lenne. Igaz, jóval kisebb, a kiadásoknak csak 25 százalékára (jelenleg ez 40 százalék) rugó agrártámogatással, de megnövelt kutatás-fejlesztési, infrastrukturális, környezetvédelmi és felsőoktatási költéssel, ideértve a strukturális alapok ésszerűbb felhasználását, és a régióközi stabilizációsmechanizmusok beépítését. Ezekre a stabilizációs kiegyenlítő alapokra azért lenne szükség, mert az euró övezetben a nemzeti valuta leértékelése nem jöhet szóba. A támogatás előnyösebb formája azonban az adomány lehetne, nem pedig a hitel, éppen a hitelminősítési aggodalmak ésmegfontolások miatt. Az 1993-as ajánlás továbbá javasolja a saját források létrehozását,mint például a károsanyag-kibocsátás vagy a vállalatok közösségi szintű adóztatása.
Ezt a minimalista föderatív elképzelést a gazdagabb tagországok gyorsan a sülylyesztőbe helyezték, nehogy örökös transzferunióvá váljék a 12-ek, majd 15-ök, 27-ek térsége. Ez az értekezés valószínűleg még ma is koraszülöttnek minősülne, ha elővennék, holott a legátfogóbb tanulmány a valutaövezet feltételeinek kifejtésére – véli Goodhart. A húsz éve gyorsan elfeledett megoldási sémát helyettesítették a maastrichti kritériumok, a stabilitási paktum előírásai, amelyek a költségvetések egyenlegére összpontosítanak, és teljesenmegfeledkeznek a folyó mérlegről, a magánszektor adósságáról és általában a külső adósság szerepéről. Spanyolország és Írország ragyogóan teljesítette a feltételeket, mégis válságba került, ahogy – például – a fölös német tőke túlfűtötte a bankszektort és az építőipart, kihasználva az egységes kamatban rejlő lehetőséget.
Brüsszelben dolgozó bizottsági szakértők, kutatók közül többen vallják, hogy az euró az Európai Egyesült Államok megalapítása nélkül is működhetne, méghozzá valamivel nagyobb és más belső arányokat tartalmazó közös költségvetés, saját bevételek, és valódi európai bankfelügyelet, betétbiztosítás és banki csődeljárás révén.
Ha felruháznák a bizottságot az adóztatás jogával, ahhoz persze Goodhart szerint intézményi reformot is csatolni kéne, legalább e testület elnökét közvetlenül kéne megválasztani, s ezzel egyben növelni az Európai Parlament fontosságát, amelynek ellenőriznie kellene a végrehajtó ágat.
A húsz évvel ezelőtti felvetésekből nemhogy vajmi kevés valósult meg a mostani válság hatására, de még terítéken is alig találni belőlük néhányat. A nemzeti össztermék egy százalékánál nagyobb uniós költségvetésről, transzferunióról szó sem lehet, még a jelenlegi büdzséarányok érdemi módosításáról sem, a saját bevételekről, ideértve a banki tranzakciós adót, pedig éles vita zajlik. A különböző mai alapok és hitelek, újabb paktumok pedig jórészt a közösségi politikákon és intézményeken kívül, kormányközi alapokon jöttek, jönnek létre. Az egyetlen fénysugár, amely áthatol a stabilitási paktum automatikus büntetésekkel teletűzdelt reformján, hogy a jövőben talán nagyobb figyelem terelődik a folyó mérlegek megítélésére. Azért Spanyolország és Írország példája csak szöget ütött a fejekbe. De Németországot nem érdekli, hogy a fizetési mérlegekben felgyülemlett deficitek a német többlet tükörképei, ezért a makrogazdasági alkalmazkodásból mindenkinek ki kellene vennie a részét.
Berlin válasza mindenre a költségvetési szigor. Legyen mindenki német, ugyanolyan versenyképes, és halmozzon fel többletet. A közgazdasági összefüggések szerint ez képtelenségnek hangzik. De a válságnak és a kezelésének most ez a képtelen korszaka köszönthet ránk.
Az 1993-as dolgozat mindenesetre marad a fiókban, Európa meg a spirálban.
