Hangyaszorgalom, takarékos élet, szerencse – meg Molnár Béla. Az elnök, akit szíven ütött, hogy kiszúrták egy-két tehén szemét, aki felajánlotta egyik veséjét a feleségének, és aki még a világrajöttét is a mezőgazdasághoz köti:

– Júliusi születésű vagyok, így a szüleim1954-ben, a kukoricafosztás idején gondolhatták úgy, hogy a két lány után kellene egy lurkó is.

Merész volt ez a Pozsony-Bratislava mellől kitelepített házaspár. Ott maradt kilencven holdjuk meg az új ház. A baranyai Nagynyárádon kaptak ugyan egy tekintélyes sváb portát meg csaknem húsz hold földet – ezzel hajtották be aztán őket a tszcs-be.

De legalább nem maradtak kulákok! Nem ám grátisz: a velük űzött nagyapával együtt le kellett mondaniuk a csehszlovákiai földekről a magyar állam javára, különben elhurcolják őket Bugacra.

Vajon Rákosi mit akart kezdeni eltökélt szomszédunk „magyar földjeivel”? Mátyásunk is megérte a pénzét. Sztálinnál a magyarok kitelepítésének leállításáért kuncsorgott, mondván: nincs elég szlovákunk a lakosságcseréhez sem! A Szabad Népben meg üvöltött a szalagcím: Ki a svábokkal az országból! István királykor a hetvenezres kecskeméti nagygyűlésen pedig populistázott egyet: a svábok kitelepítése után lesz még egy földosztás…

SASSZÉ ODA!

Molnárékat sokáig az a remény éltette, hogy hazatérhetnek a szülőföldre. A huzatos 1957-ben belátták: nincs visszaút. Ami van, nem kétirányú. Egyet azért sasszéztak, hogy közelebb legyenek oda. Oda, ahonnan elüldözték őket. Az idősebb Molnár Béla 1966-ban a Szigetközben, Magyaróváron vett házat. Mint egy sváb gürcölt érte, nappal a téesz, éjjel vagonrakás Mohácson. Ez ragadta volna el idejekorán? Nemzedékét a kényszerek – közösbe, ismeretlenbe –, a gyökerek kitépése is nyűtte.

– A Nagynyárádon nekünk juttatott hatalmas portáról kitelepített sváb család elbújt valahol, és pár hónap múlva visszajöttek, nagyapám pedig befogadta őket – mondja Molnár Béla félszobányi elnöki irodájában. A szövetkezeti „központ” hatszor ekkora lehet, a mellékhelyiség is épp ennyi.

– Kié volt Nagynyárádon a tisztaszoba? – kérdem.

– A miénk, de volt elég hely a Koch családnak is, és nagy békében, egyetértésben élt a két família. 1965-ben elköltöztünk, és mivel a tulajdoni lapra mi voltunk bejegyezve, visszavásárolták tőlünk a házat, ennek az ára is ment Óvárra.

Az ilyen ágas-bogas károkat maga az Úristen se tudná helyreütni. Torgyán–Zsíros taposására az Antall-kormány megpróbálta, és lám, mi lett belőle!

– Visszavásárláskor nem volt vita a házárában?

– Nem hiszem. Nagyapánk akkor márnem élt, édesapám egyezett meg velük.

– Akkor átadták nekik a tisztaszobát?

– Az egész házat, és azonnal áthurcolkodtunk anyai nagyapámékhoz, az Alsó utcából a Felső utcába. Apám így tartotta tisztességesnek; a két család között a jó szándék munkált.

Na de a Felső utca helyett miért nem Óvárra mentek? Mert inkább az érzékeny mama hordta a kalapot, és a három gyerek megvetette a lábát, hogy ők nem mennek sehová, itt vannak a barátaik, Koch Vencel meg Zsófi velük is lakik! A vasárnapi mise és a délutáni litánia kihagyhatatlan volt, a fiúk ministráltak – Béla talán a bő négy évvel idősebb Vencelt is utánozva –, a lányok meg énekeltek a kórusban.

1967-ben mégis elköltöztek. Bélának eszébe sem jutott, hogy más is lehetne, mint mezőgazdász. A csornai szakközépiskolából országos tanulmányi verseny nyerteseként felvételi nélkül került be az óvári egyetemre. Másodéves korában feltűnt egy igen szép, esztergomi, szőke kislány; rögtön rácsapott. 1979-ben diploma és házasságlevél. Évát, a feleségét ma is volt menyasszonyaként mutatja be, noha ő már a közgazdász és a jogász fiuk anyja is. A gyerekeket nem volt nehéz elriasztani a mezőgazdasági pályától, kapóra jött a falut eláruló rendszerváltás is.

SEPRŰNYELES ONDOLÁLÁS

Molnár Béla nyolc évet töltött a sárisápi téesz ben, majd a tagok biztatására 1991-ben az általa leválasztott Dunakanyar Szövetkezet elnöke lett. A régi „kolhoz” két széle 56 kilométerre volt egymástól, a traktorok vonultak le s fel. Ezért is gondolták, hátha jobb lesz egyedül. Az elnök és a helyettese meg a gépészük – három agronómus – irányítja a növénytermesztést és az állattenyésztést, az eladást, a vételt és a tárgyalásokat. A rendszerváltásig elég volt becsületesen dolgozni, azóta tízszer annyi robot mellett is egzisztenciális bizonytalanságban vannak. Gyönge, 12-14 aranykoronás földjeiken hol az árvíz, hol a belvíz, hol az aszály viszi el a termést, és mindig tetemes a vadkár. Az a szerencsés döntés mentette meg őket, hogy már a megalakuláskor elkezdték a vörös holstein-fríz teheneket visszakeresztezni magyar tarkával: így tejelő helyett húshasznú lett a 150-es tehenészet. Vettek birkákat is, és ma már közel négyszázat számlál a „fekete fejű cigájára keresztezett” juhnyájuk. Ezért az árvízveszélyes területeik egy részét legelővé alakíthatták. Az uniótól nemcsak földalapú támogatást kapnak, hanem a gulya meg a nyáj után is pénz jár; ez billenti helyre a mérleget.

Ha nem kérdezek rá, Molnár Béla elhallgatta volna, hogy bár általános karon végzett agrármérnök, és nem állattenyésztő, mégis az ő ötlete volt az „átállás”.

– Nem árt, ha van megérzése és szerencséje is az embernek, meg üstökön is tudja ragadni. Nehéz ellésnél elnökként is odamentem, hogy világra húzzuk a borjút. Azért is volt nehéz az ellés, mert kötött tartásban nem mozogtak az állatok. De megfi gyeltem azt is, ha balról megyek oda egy tehénhez, akkor szelíd, ha jobbról, majdnem elszakítja a kötelét, mivel a bal szemét kiszúrták, ha tőgygyulladás miatt lerúgta a fejőgépet. Itt kezdődött a visszakeresztezés. Nagyapám tehenei ünnepkor több abrakot kaptak, sőt ki is mosta a jószágok farkát, és rátekerte a seprűnyélre, kinyomkodta belőle a vizet, aztán kihúzta a fát, és már be is volt ondolálva. A szövetkezetben is megérezték az állatok, hogy ünnep van, mert akkor a gondozójuk nem ment be etetni. De ha nincs kapcsolat az állattal, annak rossz a vége.

– Tehát nem gazdasági megfontolásbólvágtak bele az átkeresztezésbe?

– Nem csak. A szabadtartáshoz kevesebb ember kell, és olyanok, akik tudnak bánni a jószággal.

Szóval a seprűnyél lenne a szövetkezet fennmaradásának a titka? Az is. Bár még a magyar gazdák (is) feleannyi támogatást kapnak, mint a Lajtán túli társaik, mégis életben maradtak: hatékonyabbak, mint egy osztrák vagy német paraszt – borotvaélen táncolva, kisigényűen. Pél dául mennyi „táncos” elnökünk fizetése? Elárulja, de ne írjam meg, mert akkora bére sincs, mint egy hasonló korú, rosszul fizetett orvosnak, és a két kollégája pénze szóba se kerüljön. Pedig minden munkatársa régi bútordarab, tudják a dolgukat – „ám ebben nincs több pénz”. Annak ellenére sincs, hogy most már a Pilisi Parkerdő rendesen kifizeti a vadkárt, amit a veszélyeztetett területek gyepesítésével csökkentettek is.

És a hálapénz? Molnár Bélát eddig ötször-hatszor választották meg elnöknek.

A kiválás idején még 235, zömében nyugdíjas tagjuk volt, de húsz év alatt a többségük meghalt, csak kilencvenen maradtak. Huszonegyen dolgoznak a szövetkezetben, meg néhány alkalmazott. 850 hektáron gazdálkodnak, fele szántó, fele gyep. Aranykoronánként 11-15 kg kukorica vagy búza bérleti díjat fizetnek, nem futja többre. Ám az új legelő papíron szántó marad, mert ha átminősítenék, csökkenne az értéke, és még kevesebb járna az embereknek.

KITERÍTVE Azért is „bárózom” Molnár Bélát, hogy elmondhassam, a Magyar értelmező kéziszótár 2. kiadása (2003) elfogultan adja meg e megbélyegzés jelentését: „Zöldbáró sajtó, gúny. Pártállami mezőgazdasági nagyüzemnek az az egykori vezetője (kül. elnöke), aki a magánosítással vagyonhoz jutott.” Ezt a fogalmat a politika emelte be a köznyelvbe a kárpótlás útjában álló elnökök gyalázására, holott többségük tisztességesnek bizonyult, ellenállt a szövetkezeteket – és milliókat – elvakító szövegeknek, az ország ellehetetlenítéséhez is hozzájáruló törvényeknek (1993-ig a téesz tagok 9%-a lépett ki: „gazdagodhatott meg”), és nem csak a szolgasajtó csemegézett. (A kótaji szövetkezet felvette a kesztyűt, még az utóda is Zöldbárók Kft.) Ismerek Duna–Tisza közi volt elnököt, aki a bosszú- és szerzésvágytól meg butaságtól fűtött törvények betartásával vagy százmilliónyi értéket vásárolt (ahogy adták: áron alul) meg kapott juttatásként, a tagok mégis a földkiosztó bizottság elnökévé választották. A téeszszövetségben jeleskedő társa a legkevésbé sem kapart magának, mégis ráuszították az erre kapható újságírókat, hátha lejárathatják.

– Nem lett volna jobb kimarkolni valamit és hagyni a fenébe az egészet? – kérdem a „bárót”.

– Ahhoz más embernek kellett volnaszületnem.

Pedig más ember ő! A felesége vesebetegsége miatt rokkantnyugdíjba kényszerült. Férje felajánlotta az egyik veséjét. Vizsgálat, közjegyző előtti nyilatkozat, hogy nem kényszer alatt döntött. 2009. január 6-án műtétre kiterítve feküdtek, mikor közölték, mégsem megy…

– Az Úristen Ábrahámtól azt kérte, áldozza fel a fiát, de mielőtt megtette volna, lefogta az Úr. Ilyesmi történt itt is. A Jóisten mindkét kezével méregette a keresztünket, és úgy gondolta, nem nagyobb annál, mint amit elbírunk, mondtam a gyerekeknek. Akkor majd ők! – de az anyjuk hallani sem akart róla! Ám Éva édesapjától örökölte ezt a betegséget. És vajon a gyerekeink veséje? – A masszív felépítésű, mosolygós, megnyerő, deres hajú férfi szemét elfutja a könny. – Kiderült, az enyémet örökölték, így most donorvesére várunk.

NEM JELENTETTÉK!

Itt a vége! De izgat, hogy a feljelentősnek tartott magyarok 1947-ben miért hallgatták el, hogy a kulák Koch család visszaszökött Nagynyárádra. Mert svábok lakták? És a betelepítettek? Meg a párt titkár?

– Nem lett volna oka a feljelentésnek –mondja Koch Vencel. – A szüleim megúszták a kitelepítést, mivel édesanyám hatodik-hetedik hónapban volt a nővéremmel. De a házból ki kellett menni, ezért rokonoknál, barátoknál húzódtak meg a szülésig. Nagyapámékat, a dédnagymamát kitelepítették Drezda környékére, onnan sokan elmenekültek a nyugati zónába, de ők mindenáron vissza akartak jönni, haza is szöktek gyalog meg ahogy tudtak, talán egy éven belül. Bujkáltak, amíg elcsitult a helyzet, végül összekerültünk, és mi heten a ház hátulsó részében laktunk. Ha a szüleink nem voltak otthon, Béla édesanyja, Marika néni főzött ránk is.

Hát hány szoba volt, van abban a házban? Vencel csak azt feleli: háromgenerációs a ház. A történtek után félhet is, nehogy ráharapjon valaki, hogy csak ketten kucorognak benne. Elharapom a kérdést, hogy mi lett volna, ha a Molnár nagypapa nem fogadja be őket. A „kulákék” pártjára nem állt volna senki, hiszen munkát se kaptak. A papát végül felvették a téeszcsébe disznóetetőnek, de rákenték, hogy lopott, és kirúgták. 1951-ben a Bólyi Állami Gazdaságban lett traktoros, onnan is ment nyugdíjba.

Azt csak megkérdem, hogy nem volt nézeteltérés a ház árán sem.

– Kisebb valami talán… De nem, nem!Akkor ez így ment, ebbe a sorsba lettünk beletéve!

Bár Vencel is okleveles mezőgazdász, és büszke lehetne, hogy a fia közgazdász lett – ám Budapesten! Elkeseríti, hogy belefulladt a maszekoskodásba, hogy nincs utód: és bár kárpótlást kaptak a föld, sőt a ház után is, lemondott a gazdálkodásról, kényszerűségből vagyonőrnek állt.

– Pótolták tehát a veszteségeiket?

– Erre mit tudok mondani? Jobb lettvolna, ha nem adnak semmit!

De nem is vesznek el semmit – teszem hozzá magamban. Csehszlovákia nem kárpótolta a kitelepítettjeit, a magyar állam adogatott a sajátjainak: Vencel az övé volt, Béla nem.

Így zárul ez a kettős kör. Kicsi, csenevész, de a miénk: benne téblábolunk mindnyájan.

Molnár Béla elnök: A Jóisten mindkét kezével méregette a keresztünket