Színházi import a szigetországból
Nem kell repülőre szállnia, Londonba utaznia, valutát költenie drága színházjegyre.Mégis láthat olyan előadást, amilyet a West Enden játszanak. Csupán a Révai utcába, a Centrál Színházba kell ellátogatnia! Akár hirdethetnék így is az Egy nyári éj mosolya című előadást, amelyre hangzatos csalogató nélkül is sereglik a közönség. Könnyű belátni, milyen csemegéhez jut a néző, ha a színházi kínálatban „importra” is bukkanhat. Ám hosszadalmas, olykor rögös az út, amely egy replika bemutatójához vezet.
Egy vigasztalanul esős londoni napon a magyar színidirektor becsöngetett annak a producernek ajtaján, akinek a nevéhez fűződik a szóban forgó musical 2008-as bemutatója a Menier Chocolate Factoryban, az angol főváros egyik legjelesebb művészszínházában (ahonnan csakhamar átkerült az előadás a West Endre, majd a Broadwayre). Ez a találkozás váltotta a „borút derűre”. De nem egykönnyen jutott el odáig. A Centrál Színház igazgatója, Puskás Tamás még 2009 tavaszán látta az előadást, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint Stephen Sondheim, aki a musical komolyzenei kvalitású jelessége, és mint Trevor Nunn, akinek a pályája a Royal Shakespeare Company, majd a Royal National Theatre éléről, Shakespeare-rendezésektől kanyarodott e műfaj közelébe. Puskás azonmód lépett is az előadás megvételének érdekében, de egyetlen válaszlevél sem érkezett. Majd végre telefonon beszéltek, de az angol félnek alig rémlett, miről is van szó. Csak amikor már egymással szemben ültek, mintha akkor hitték volna el: van egy színház Budapesten, amelyik komolyan gondolja, hogy átültesse, megvegye az előadást, mindenestül. 2010 tavaszától vettek lendületet a tárgyalások.
A szigetországba nem szokott érkezni hasonló ajánlat honunkból. Arra még akadnak példák, hogy külföldi vendégrendezőt hívunk, de nem vásárolunk előadásokat „tokkal-vonóval”. Az is kivételes, hogy magyar színház úgy vegyen meg rendezést, hogy más díszletben, más kosztümökben valósítsa meg, mint ahogy történt a Vámpírok bálja esetében, amelyet ötödfél esztendeje minálunk is Roman Polanski színrevitelében játszanak. Vannak musicalek, amelyek szerzői jogához nem is lehet másképp jutni, csakis az ősbemutató komplett „csomagjában”. (Privilégiumnak tekinthető például, hogy a Madách Színház a saját elgondolása szerint játszhatja Webber műveit.)
Mégis van egy teátrum Budapesten, ahol a replika korántsem ritkaság. Ez az Operaház, pontosabban szólva a Magyar Nemzeti Balett. Ilyen előadásban látni A rosszul őrzött lányt, a Karamazov testvéreket. Így mutatták be a Liszt Ferenc zenéjére született, magyar vonatkozásokban gazdag Mayerlinget is, amelyet terveznek újra megvenni. Az eredeti bemutató 1978-ban, a Royal Ballet társulatával, a londoni Covent Gardenben volt, ahol a darab mindmáig repertoáron van, az idestova két évtizede elhunyt Sir Kenneth Mac-Millan koreográfiájával. E nagy hírű művész koreog rafálta a Manont, a Massenet zenéjére megálmodott balettet is, amelyet szintén műsorra tűznének minálunk, mégpedig ez évadban.
Lehetséges ez? Hiszen a Centrál Színház igazgatójának bő két esztendejébe telt, mire a replikát tető alá hozta. Csakhogy a Magyar Állami Operaháznak más a státusza a világ szemében. Tudják, hogy ez az egyetlen magyar színház, amelyik klasszikusbalettrepertoárral rendelkezik. E műfajnak zászlóshajója, amellyel nemzetközi vizeken is számolnak. Van presztízse annak, hogy egy koreográfus munkássága itt is megjelenjen, ez már tárgyalási alap. S az ősszel megbízott balettigazgatónak, Solymosi Tamásnak nem kell visszhangtalan leveleket küldözgetnie.Mint világjárt balettművészt, aki táncolt a New York-i Metropolitanben és a moszkvai Bolsojban, fellépett Japánban és Ausztráliában, évadokat töltött Bécsben és Amszterdamban, jól ismerik Londonban is. Csak felhívta MacMillan özvegyének, jogörökösénekmobilját, akimaga is látta a szóban forgó koreográfiák főszerepében.
Rémületes volt, amikor a szereplőválogatásnál pár száz jelentkező tódult a kicsi Centrál Színházba. Pedig a követelmények voltaképp kizárták azokat az önjelölteket, akik a kereskedelmi csatornák tehetségkutatóit boldogítják: a kiírás meghatározta, melyik szerep milyen hangterjedelmet kíván, a legfelső, illetve a legalsó hangjegyig. És nemcsak egy szabadon választott számmal kellett előállni, de a kívánt szerephez tartozó dallal is, amelyhez a jelentkezők megkapták a kottát. Bár csakis szakmabeliek vállalkoztak a castingra, az első rostán tömegesen hullottak ki. Mire az angolok megérkeztek, szerepenként legfeljebb tíz-egynéhányan maradtak versenyben. A második rosta után már körvonalazódott a szereposztás.
Nem új keletű gond, hogy országos hiány van azokból az ötvenes, mégis erejük teljében lévő színészekből, akik vállukra tudnak venni főszerepeket. Különösen, ha nemcsak prózával, de énekesi feladattal is meg kell birkózniuk. Sokáig nem találtak alkalmas jelöltet az egyik kulcsszerepre, az idősödő, de a szerelmi „körtáncban” részt vevő Fredrik szerepére. Mindenkit megkerestek, aki szóba jöhetett – Kulka Jánost, Rátóti Zoltánt, Szervét Tibort –, de ők elfoglaltak voltak. Egy újabb sikertelen nap estéjén az igazgató a hóna alá csapta a kottákat, és betoppant Gergely Róberthez, hogymásnapra tanuljameg a dalt,mert harmadnap elő kell adnia az angoloknak, akik azután hazautaznak. Ha nincs Fredrik, akkor nincs bemutató sem. De meglett, az utolsó percben.
Szigorú feltételeket sejtet egy operaházi példa is. Történt, hogy a külföldi koreográfus egy primabalerinát nem engedett premierre. Rendszerint egy női és egy férfi balettórán mérik fel a százfős együttest, választják ki a szólistákat, de fenntartják a változtatás jogát. Kőkemény, másfél hónapnyi próbamunka után is lecserélhetnek bárkit a második vagy harmadik szereposztással. A próbák menete nem különbözik attól, amikor a társulat magyar alkotókkal dolgozik, de gyorsabban lehet haladni. Például az eredeti előadás felvételéről a táncos esténként is tanulhatja a feladatát.De persze jön az úgynevezett koreológus, aki egy – a lépéseket táncírással lejegyző – könyvből fel is olvassa teendőket.
Olajozottan zajlik a betanítás, a tisztázás, immár a betanító balettmesterek vezetésével. Nincsenek nyelvi nehézségek, a balett francia nyelvű szótárát betéve tudja mindenki. Alig kell az instrukciókban kiegészíteni az olyan szakszavakat, mint „plié”, „jeté” vagy éppen „grand jeté”, „balancé”. Ha van eltérés a próbamunkában, az Solymosi Tamás elmondása szerint inkább a nemzeti sajátosságokból fakad.
A klasszikus orosz balettben ott lappang a régi orosz iskola. A nagy ugrások, a nagy emelések, a bravúros forgások. Ez a nagy térből ered: nemcsak a Bolsojban gigantikus a színpad, az oroszok hatalmas színházakat építettek minden nagyvárosban. A táncos nekifut, szinte a takarásból, és olyan óriásit ugrik, amilyet csak bír. S a közönségük is az ilyet honorálja.Más az ízlése az angol balettnek, amelyet eleve kisebb színpadokra gondoltak el. Inkább a mozdulatok precizitása, finomsága dominál. A különbség szembeszökő. Ha angol koreográfus érkezik, e stílusban lubickol, ezt követeli meg. Másképp kezdődött és másképp fejeződött be az Egy nyári éj mosolyának próbaidőszaka, mint amilyenhez szoktak a magyar színészek. Az olvasópróba hasonlított egy ismerkedési esthez: sós süteményt ropogtattak, beszélgettek, megnézték Ingmar Bergman filmjét, amelynek nyomán a Sondheim-musical készült. De nemcsak „buli” volt, felolvasták a textust is, amit viszont már ismertek. Mert a magyar rendezőkkel szemben az angolok elvárták, kiki otthonos legyen a szerepében. (Angliában a teljes szövegtudást is megkívánták volna). A tolmáccsal segített munkában a legnagyobb, izzasztó különbség a főpróbahéten köszöntött be. Más volt a szisztéma, mint a magyar színházakban, ahol délelőttönként részpróbák vannak, esténként pedig egyben megy le a színjáték. Az angolok e próbaszakasz első napján elkezdik az első pár perccel, ezt viszont addig nyúzzákismétlik, míg tökéletesre nem kalapálják, díszletben, jelmezben, fényben, hangosításban. Majd hozzáteszik a következő perceket, másnap a rákövetkezőket. S így tovább a nyilvános főpróbáig, amikor az előadást a közönség előtt játsszák le. Ez aggasztóan kockázatos magyar szemmel. Ráadásul mindenkitől napi tizenkét órányi „vigyázzállást” követel.
Mindezt nem Trevor Nunn „vezényelte le”. Az érdemi tárgyalások elején még lebegtették a választ, hogy a neves rendező vállalja-e feladatot, ám kiderült, hogy ekkoriban egy történelmi dráma rendezése foglalja le. Talán nem is futotta volna a honoráriumára az előadás költségvetéséből, amelyet a színház gazdasági vezetése többévadnyi munkával kerekített nagyobbra, mint egy átlagos bemutatóét. (Bár az angol szakemberek semmivel sem voltak drágábbak, mint az itthoniak.) Végül is a megvásárolt „szellemi terméket” a betanító rendezőre, nevezetesen Tom Littlerre bízták, ez nem ismeretlen metódus a replikáknál. Alighanem a Trevor Nunn-i minőség pontosabban jelent volna meg, ha a szándékait őmaga tolmácsolja, de Littler is megfelelt a bizalomnak. Nem ragaszkodott görcsösen minden apró mozzanathoz. Hagyott időt, hogy a színészek ízlelgessék szerepüket, megtalálják a helyüket, aminek meglett a nyeresége. A legjobb példa erre Puskás Tamás szerint Törőcsik Mari alakítása az egykori kurtizánból grófnévá emelkedett Mme Arnfeldt szerepében. Nem kis egyéniség, Angela Lansbury játszotta külhonban, aki Puskás Tamás szerint egy szinte zsarnoki, mindig győztes, konok öregasszonyt formált. Ugyanazokat a szavakat mondja, ugyanolyan kerekes székben foglal helyet a színen Törőcsik Mari, mégis más. Bölcsesség, gazdag tapasztalat sugárzik belőle, mi több, pajkos erotika és különös báj. A replika ugyan másolat, de nem élettelen kopírozás. A színészek töltik meg lélekkel.
