Ott viszont nem találta a sógorát, aki egyben a sofőrje is volt, ráadásul a nem egészen rendeltetésszerűen felvett gyémántmandzsetta is megkarcolta jobb veséjét. De maga a gyors helyzetfölismeréséről volt híres, így hát aztán azonnal telefonjához nyúlt, és hívta az elvtársakat. Elérte őket, de alig tudta összetrombitálni a csapatot, mert mindegyik a hosszú hétvége nyugalmát élvezte.

El is fáradtak aztán a szocialisták, hiszen sokat kellett utazniuk a rendkívüli frakcióülésre. „Ebben a hónapban ez már a harmadik botrány. Nem bírjuk szusszal, egy picit sem lehet pihenni. Még jó, hogy a helikopteremmel utaztam, mert így időben vissza tudtam érni.” Így panaszkodott képviselőtársainak Glasgow egyik munkásnegyedének küldötte, és egy másik rá is vágta, szólni kellene a kormányoldalnak, ugyan, jelezze már időben, hogy mikor épp mit akar kiszivárogtatni, mert azért az „nekik sem jó, ha mi váratlan, előre nem egyeztetett sajtóközleményt vagyunk kénytelenek kiadni”.

A liberálisok szokásukhoz híven csak később reagáltak, órákba tellett, amíg fölfogták egyáltalán, hogy mi történik. A hosszú hétvégén el voltak foglalva a törvény tervezetével, amely a magánpénzből megépíthető börtönök fejlesztéséről szólt. Sok leendő börtönépítővel kellett egyeztetniük, de nem volt egyszerű, mert az építők egynémelyike nem alaptalanul úgy vélte, hogy ezekben a kiszámíthatatlan időkben meglehet, hogy valójában magának építi a börtönt. Egyebekben pedig nagyon jó megoldásnak ígérkezett ez a privát fejlesztési megoldás a megszaporodott biciklitolvajlással, az utcai koldulással és a rágógumiautomatafeltöréssel szemben.

Most tényleg baj volt: kiszivárgott az új munka törvénykönyv tervezete. Tele volt vele a sajtó. A kereszténydemokraták ígérete ellenére egyértelművé vált, hogy Skóciában péntek délután is dolgozni kell majd, és a nyugdíjkorhatárt kilencvenkét évre akarják emelni. A kormánypártok őrjöngtek: „Honnan jutottak hozzá az újságírók? Rá kell állítani erre az ügyre a nemzetbiztonsági szolgálatot!”, üvöltözött a parlament elnöke, aki szívből utálta a sajtót, még a kormánypártit is.

A kormánypárti frakció nem értette, honnan a folyamatos kiszivárogtatás. Zárt ülést rendeltek el. Mindenki gyanússá vált. Volt, aki a Moszadra gondolt, volt aki az oroszokra, volt aki az orosz zsidókra. Mindenhol a támadókat keresték: néztek jobbra, néztek balra, majd megint jobbra és megint balra. Félóránként bement a terembe egy masszőr, hogy megmasszírozza a képviselők nyakát, akik már izzadtak, köhögtek, nyögtek, büdösek lettek. A kiszivárgó hírek egyre csak terjedtek: már lehetett tudni azt is, hogy elbocsátások lesznek, és minden már létező adót megadóztatnak. Néhány képviselő pánikba esett, az ajtó azonban zárva volt, mert a nemzeti kastélyügyi miniszter rázárta társaira a további ki-, illetve beszivárgások elkerülése érdekében. Egyszer már egy kiszivárgott beszéd után ugyanis hadihajóval mentek az emberek az utcára, most – ebben a gazdasági helyzetben – ez megengedhetetlen volt. Hallani lehetett azonban a plenáris teremből a rendkívüli ülésre hívó csengő hangját. A botrányt ugyanis ki kellett beszélni. A miniszter, rövid keresés után megtalálta a kulcsokat (a dupla cipzáros, számkódos zsebében voltak), és az ajtók kinyíltak.

Eközben a fotósok a Negative nevű klubjukban röhögtek a kormányon, pontosabban a parlament elnökén. Hiszen ő volt az, aki felküldte őket a Parlament második emeletére, hogy csak onnan tudjanak fotózni, nehogy már olyan képeket készítsenek esetleg róluk, amelyek előnytelenül ábrázolják országuk nagyjait. „Az elnök még nem hallott a teleobjektívről, hiszen ő tele van szubjektivitással”, nevettek a fotósok. A szerkesztőket is meglepte, hogymunkatársaikmimindent be nem küldenek egy-egy parlamenti ülés után: kiderült, hogy egy konzervatív képviselő SMS-ben rendel füvet, kormánypárti és ellenzéki kolléga egymásnak ír szerelmes leveleket, a jegyző az ülésen csillapítja pókerszenvedélyét, és persze a titkos kormányzati előkészítő anyagok is megtermékenyítendő szűzlányként hevertek a fotósok kamerái előtt. Jó volt a hangulat, de a rendkívüli ülés miatt indulni kellett: „Irány a Párláment!”, adta ki az ukázt az egyik fotós.

Mentek a szocialisták, a liberálisok, sőt, a vízpárti kékek kis csoportja is, még mindig dühösen a megzavart hosszú hétvége miatt. A nemzet a Nemzeti Kormány cseréjét várta valami másra, de – ehhez képest – a kormánypárti frakció inkább egyik képviselőjük egyéni indítványát támogatta: „Tiltsuk be a betűket!”

„Az annyit érne, mint a pápa pöcse.” Így fordult a „senkit sem szeretek” elnökhöz a kereszténydemokraták frakcióvezetője, véleményt formálva az eddigi legjobb válságkezelő ötletről. Reménytelenségében felfelé nézett, mintha az égiekhez fordult volna segítségért. És akkor meglátta a fotósokat.