Kutuzov
A félszemű, hájas, mozogni nehezen tudó öregember semmilyen hadvezérideálnak nem felelt meg. Nem készített körmönfont, ravasz és bonyolult haditerveket. Nem csalta tőrbe ellenfelét, nem állt zászlóval a kezében csapatai élére, nem vezényelt titokban bekötözött, sebesült lábbal döntő rohamot. Sem a csatákban, sem a hadjáratokban nem állt a helyzet magaslatán. Nem látszott pótolhatatlannak, sőt mindenki szerint nagyon is pótolható volt. Nem volt kemény és vakmerően bátor, inkább puhánynak tartották. Soha nem írtak hozzá ódákat, soha nem ihletett senkit szimfónia megkomponálására. Lehet, hogy csak nem akart fürdeni a saját dicsőségében.
Ahogy Tolsztoj írja a Háború és békében: „Kutuzov sohase beszélt negyven évszázadról, amelyek a piramisokról néznek le rá; azokról az áldozatokról, amelyeket a hazának hoz; arról, hogy mit szándékozik cselekedni és mit vitt véghez: ő általában semmit sem mondott magáról, nem játszott semmilyen szerepet sem, mindig a legegyszerűbb hétköznapi embernek látszott, mindig a legegyszerűbb hétköznapi dolgokat mondta. Leveleket írt leányainak és Mme Staëlnak, regényeket olvasott, szerette a szép nők társaságát, tréfált a tábornokokkal, tisztekkel, katonákkal, és sohase mondott ellent azoknak, akik be akartak bizonyítani valamit.”
Vezérkari tisztjei közül sokan, a cári udvaroncok mind, a cár maga is azt gondolta, hogy megalszik a tej a szájában. Nem tűzött ki határozott irányt, hagyta, hogy úgy történjenek meg a dolgok, ahogyan a helyzet azt engedi. Kifejezetten visszatartott mindenkit attól, hogy erőszakot tegyen az előre elrendeltetett dolgokon.
Mégis felszabadította hazáját a francia hódítóktól. Mégis, az általa vezetett hadjáratban elemeire hullott szét Európa akkor leghatalmasabbnak hitt és legrettegettebb hadserege. Mégis, tétovasága és pipogyasága csúfos menekülésre kényszerítette Bonaparte Napóleont, a stratégia és a taktika terén egyedülállóan nagyszerű, mindenkinél dinamikusabb, mindenkinél vakmerőbb, mindenkinél határozottabb és zseniálisan sokoldalú hadvezért.
Bonaparte Napóleon éppen ellentéte volt Kutuzovnak. Ezer terv járt a fejében, egyszerre és egyidejűleg diktált tíz levelet, törvényeket gyártott, katonai stratégiát alkotott, matematikai, államvezetési ismeretekben mélyedt el. Határozott, pattogós, hadari beszéd, éles nyelv, gúnyoros, szellemes, de egyszerű, könnyen érthető és könynyen megjegyezhető mondatok. Gyorsan dolgozott, szinte önmagát sem tudta utolérni. A kis korzikai, a kis káplár az egész világnak diktálta a tempót. Állandó bizonyítási kényszer feszítette: „jobb, gyorsabb, eszesebb, ravaszabb, körmönfontabb vagyok, mint amilyennek Te bármikor is álmodtad magad”. Az állandó meglepetések mestere volt: amikor ellenfelei azt hitték, hogy legyőzték, újjászületve, katonáit fanatizálva bukkant fel a hátukban, és ripityára verte őket. Ahogy korábbi marsallja, az általa a svéd királyi székbe emelt Bernadotte mondta: „Bonaparte-t nem lehet legyőzni, sohase azt a sereget támadják, amelyiknél a császár vezényel, mindig azt kell támadniuk, ahol nincs jelen.” Bonaparte Napóleon mindig életre galvanizálta katonáit. Hittek benne, mint félistenben. Bírálhatatlan volt, hiszen minden tábornokát, minden marsallját felülmúlta. Ő maga volt amegtestesült remény: kimerné bírálni a reményt, amit helyette is a vezére hordoz. Ha valamelyik alvezére akárcsak egy cseppet is árnyékot vethetett rá, akkor az eltűnt Svédországban, Nápolyban. Igaz, király, alkirály lett, de már ki volt iktatva a forgalomból és örülhetett, hogy megtarthatta, amit addig a császár mellett elért.
Kutuzov a csatákban nem látható. Legfeljebb szemléli az ütközetet vezérkara félköríves takarásában, ha nem lennemár önmagában is ellentmondás szemlélődésnek nevezni azt, amikor a félszemű és még a csatákban is el-elbóbiskoló tábornok kíséri az ütközet menetét. De ő távolról is jobban látja,mertmegérzi, hogymilyen irányt vettek az események, ezért kapkodás nélkül dönt helyesen. Kutuzov nem eléggé félelmetes, hogy riválisai rettegjenek tőle és ne kíséreljék meg a háta mögött folyamatosan lejáratni. Kutuzov nem bosszúálló, nem tapossa el azokat a tábornokait, akik az ő vállán kapaszkodnak, hogy majd elárulásával szerezzenek érdemeket. Nem is eléggé hősi alkat, nem vezeti győzelemre katonáit.Megint csak Tolsztoj szerint: „Türelem és idő, ezek az én hős katonáim!”
Van, aki szerint „egyszer kell győzni, de akkor nagyon”. A köztünk élő Kutuzov erre csak annyit mondana: „Nem győzni kell, csak veszíteni hagyni az ellenfelet.”
