Hat évvel ezelőtt, amikor utoljára találkoztunk, nagy-nagy izgalommal készült első novelláskötete megjelenésére. Mindig is ott lapult önben a prózaíró?

Sok példa van rá, hogy érettebb korban fog a prózaírásba egy szerző, de én sose készülődtem tudatosan, elég volt nekem a vers. Annak idején Csorba Győző mondta, a harmadik kötetnél derül ki, hogy valaki költő lesz-e vagy sem. Mert egykötetnyi tulajdonképpen mindenkiben benne van, mindenki hoz anyagot a gyerekkorából, a második pedig megíródik lendületből. Ebben valószínűleg igaza van, bár a gyerekkor bizonyos történetei csak felnőttkorban élesednek ki. Én mostanában gyerekkori sztorikból próbálok valami újat írni, úgy értem, a gyerekként hallottakból, nem elsősorbanabból, ami velem történt. Izgalmas, ahogyan ezeket az ember gyerekként félreérti, vagy nem érti, felnőttként pedig beléjük lát egy egész korszakot.

A Radnóti Színházban az önálló estjén azt mondta, az író nem egy foglalkozás. Ha egy szülő ezt írja be az iskolai adatlapra, nem kelt megbízható benyomást.

Az íróhoz sokszor még mindig romantikus, hülye képzetek kötődnek: hogy éjszakai életet él, kávéházban tölti az idejét, bohém – és erre páran rá is erősítenek. Nekem picit gyanús, ha valaki a szerepének megfelelő jelmezt hord. A kilencvenes években a Francia Intézet munkatársaként kiállításokat rendeztem. Ha egy festőről már a liftből kiszállva ordított, hogy na, ott jött egy festő, az ritkán volt komoly művész. Az általam nagyra tartott kortársak nem bohóckodnak, normális emberek. Az író bizonyos értelemben valóban nem egy foglalkozás, hanem üzemmód, szemlélet. Én nem értek máshoz.

Legutóbbi prózaköteténél, a Pixelnél egész hosszú lista készült, ki mindenkinek mond köszönetet, akik segítettek a szövegek létrejöttében. Ez is egyfajta írói bizonytalansághoz köthető?

Ennek semmi köze az írói bizonytalansághoz. Nem mintha nem lennének kérdéseim, de azokra kívülről úgyse kaphatok választ, az írói problémákat nekem kell megoldanom. Az arányokra, a narrátori jelenlétre vonatkoztak a megjegyzések. Ha a szerző beköltözött a könyvébe, egy elfogulatlan külső szem sokat segíthet. Egy orvostól kértem tanácsot egy kórbonctani lelethez meg a betegségek leírásához. Azóta egyébként egy olvasó, szintén orvos, javaslatot tett az agydaganatos rész pontosítására, a következő kiadásban már úgy lesz. Szerbhorváth Györgytől pedig egy évekkel ezelőtt, társaságban elmesélt sztorit kértem el.

Nem gondoltam volna, hogy kész történetekből is dolgozik.

Miért, azt hitte, hogy minden velem történt meg? Többször előfordult már, hogy valakitől hallottam valamit és megkérdezem, hogy felhasználhatom-e. Ha egy sztori izgalmas, meglepő, azt használom. Sose a konkrét szereplő vagy a díszlet a lényeg, hanem az esetleges történet mélyén meghúzódó törvényszerű működés.

Történeteiben a materiálisan és pszichésen is lepusztult Budapest fontos szereplő. Ugyanakkor egyik legemblematikusabb verse, a Letölthető csengőhangok azzal végződik: Hadd szabadjon egyszer hinnem, hogy elmegyünk hazább innen. Gyakran érzi úgy, hogy szívesen menekülne el?

Nem jó a közérzetem, ha erre kérdez rá. Én Budapesten ilyen mértékű pusztulást sohasem tapasztaltam. Múlt héten egy felolvasásból érkeztem a Keletibe, na, az megszokhatatlan. Német fiatalok szálltak le a vonatról, botorkáltak a húgyszagú aluljáróban, lehetett látni az arcukon a zavarodottságot. Nem találták a metrót, mert nem is lehet megtalálni, csak a pozdorjalapok közt cikázó helyiek tudják, melyik gödörben van. Megérkeztek a városba, ahol élek, és egy pillanatra az ő szemükkel néztem körbe. Sitthalom, törmelék, széthugyozott támfalak. De ahol lakom, a Stróbl Alajos utca környéke is szomorúan fest: a sarkon egy éve nem takarítottak, van már minden: kibelezett számítógép, háztartási szemét, emberi széklet. A felvirágzó nyolcadik kerület! Korábban azt gondoltam, életem második fele más díszletek között fog zajlani, ebben már nem bízom. De menekülhetnékem sose volt, ezt adatott megfigyelnem és megírnom. Különben is, én a nyelvemben lakom, az az otthonom.

Nagyon sok versében, novellájában tetten érhetően mély fájdalmat ír ki magából. A fájdalom elviselésében segít az, ha irodalommá lesz?

Egy idő után saját fájdalmaim is egyszerű történetté lesznek. Az az érdekes bennük, ami ismétlődő, ami a mások történeteiben is felbukkan. Néha már abban a pillanatban, amikor megtörténik valami, kívülről is nézem. Tavaly volt egy betegségem, ami akadályozott a munkában. Jobb híján azt figyeltem, mi zajlik és mi az, amit ebből fel lehet majd használni. Ez a reflektáltság persze zavaró is, mert a létezésben, legalább pillanatokra, csak az tud feloldódni, aki nem néz magára. Persze nekem is vannak ilyen pillanataim, amikor a gyerekemet vagy a macskámat dögönyözöm. És persze ott a szerelem is, rövid pillanatokra az is felmenti az embert.

Az irodalomból meg tud élni?

A felolvasásokkal, a szerzői jogokkal, külföldi kiadásokkal igen, éppen. Írtunk egy irodalomtankönyvet is Valaczka Andrással, 5.–8. osztályosoknak, eddig ez elég szépen ment, de úgy néz ki, hogy bevonják.

Még mindig írja cetlikre, vagy legalábbis lelki cetlikre, amit jártában-keltében láthall? Egy nevet, egy elkapott történetet?

Néha írom, de többnyire megjegyzem. Nemrég hallottam, amint egy anyuka azt mondta a másiknak, hogy jó, hát ha a gyerek nem akar egyszarvúnak öltözni, akkor nem muszáj. Vagy kaptam egy szórólapot, amire az volt írva, hogy Karácsonyra ajándékozzon fehér fogat. Bizarr, nem?

Évek óta tanít a MIÁ-n, a Magyar Író Akadémián. Szeret tanítani?

Fontosnak tartom, hogy amit én tapasztaltam, tanultam, azt másoknak átadjam, illetve hogy újabb ötleteket kapjak ahhoz, hogy hogy lehet mindezt a leghatékonyabban, legvilágosabban megfogalmazni. De azt rögtön az elején el szoktam mondani, hogy ennek a mesterségnek nagy része tanítható, a titokzatos lényege viszont nem. Ami véletlen, kiszámíthatatlan, előre nem látható. Azt csak becserkészni lehet, tanítani pedig csak a becserkészés technikáit.

Hogyan tud viszonyulni az egyre növekvő népszerűségéhez?

Álságos dolog lenne azt mondani, hogy az ember nem örül annak, ha sokan olvassák. De ennek közvetlen hatása nincsen arra, amit épp csinálok. A múltkor egy kedves kollégám mondta, hogy látja, milyen jól alakul a fogyás. Én meg mosolyogtam, hogy pedig mostanában nem is tornázom. Néztünk bután egymásra, mert ő a könyvekre gondolt, én meg a kilókra. Van, aki abba kapaszkodik, hogy hány példányban jelent meg az utolsó könyve és abból menynyi fogyott. Én ezt sose tudtam követni. Nekem fontosabb, hogy legyen egy burok, egy élettér, ahová visszavonulhatok. Hogy rend legyen a lakásban, ne fúrjon a szomszéd (mindig fúr), sikerüljön a gyerek matekdolgozata (nem szokott), ne fájjon a férjem foga (elment fogorvoshoz). Így is azt érzem, hogy jóval több dolgot kellene kontrollálnom magam körül, mint amennyi a személyiségemből telne. A fordítások, a jogdíjak, az adminisztráció az irodalom körül bonyolult ügy, én például egy bété vagyok, ha nem is látszik első ránézésre. Ha emberileg kérdezi, hogy változtatott-e rajtam, azt mondom, szerintem nem. Én belül állandó vagyok, a testem rám öregszik, de maradtam ugyanolyan. Az ember mégiscsak készre formálódik késő gyerekkorában, utána alig változik. Ha például valaki az élete nagy részében szegény volt, akkor az sose lesz már gazdag, csak olyan szegény, akinek van pénze. Én belül ugyanaz az álmatag kislány maradtam, aki nem érti a játékszabályokat, de állatira vágyna beállni játszani. Nagyon szerettem Janikovszky Évát. Ő mondta nekem a kórházban, nagyon betegen, hogy drága Kriszta, maradj olyan, amilyen vagy. Ezért nekem nem is kell nagyon sokat tenni, a kétségeim, szorongásaim ugyanazok. Az írás arra jó, hogy ha nem vesznek be, kitaláljak egy belső játékot, saját szabályokkal.

Van valami olyan a személyiségében, amitől szívesen megszabadulna?

A felejteni képtelenségtől. Hogy az ember ide-oda úszkál a jelen és a múlt rétegei között, és sosincs megnyugvás. Sosem ülepszik le semmi, minden felkavarodik és beforgatódik a jelen időbe. Ez nyilván nem jó, ugyanakkor ébren tart emlékeket, és ezek beépülnek a szövegekbe. Ha erről lemondanék, akkor az nem én lennék: színe és visszája az emlékezésnek. Nagyon ragaszkodó és hűséges vagyok, de haragtartó is. Ha valaki alapvető emberi szabályokat nem tart be, azt nem tudom megbocsátani. Konfliktusélező vagyok, szeretem, ha világosak a határok. És ha állandóak.

Hogyan látja Tóth Krisztinát harminc év múlva?

Leginkább a testi hogylétem foglalkoztat, hogy tudjak majd dolgozni. Én akkor vagyok önazonos, ha képes vagyok gondolkozni, írni. Nem igaz, hogy a legnyomorultabb körülmények között is lehet, amikor fáj valami, akkor nem lehet! Igazi becsvágy nincs bennem. Vannak olyanok, akiknek rendkívül fontosak a díjak, úgy élik ezt meg, mint egy futó, akinek bizonyos távok után bepecsételnek a könyvébe. De az nem igaz, hogy az ember belülről ne tudná, hol tart. Lehet, hogy azoknak könnyebb, akik meg tudnak könnyebbülni egy külső visszajelzéstől. Az ember halad, és olyankor egy pillanatra fölnéz, beélesedik a kép, vagy meghallja, hogy szurkolnak neki, és elcsodálkozik, hogy nahát, ennyien vannak vele. De valójában teljesen egyedül van. Nem tűztem ki, hogy ezt vagy azt el kéne érni, az én vágyaim körvonalazatlanabbak. Meg akarok írni dolgokat. Materiális nagy vágyaim pedig sose voltak, illetve dehogynem. Egy nyugodt, tiszta utca például, ahol megyek haza, és nem áll hegyekben a szemét.

Konfliktusélező vagyok, szeretem, ha világosak a határok. És ha állandóak.