Régimódi magyarok
A régi vágású emberek közé tartozott, s a családi hagyomány úgy diktálta, hogy könyv is kerüljön a karácsonyfa alá. Amióta az eszét tudja, így ünnepelték a karácsonyt. Az apja a közeli piacról nagy titokban becsempészte a karácsonyfát, s elrejtette a teraszon. Miután öccsével álomba merültek, a szülők feldíszítették a fát, és kirakták az ajándékokat. A könyv mindig az asztalkán volt.
Ő csupán az apja művét folytatta. A teraszon a ruhaszárító mögé rejtette a karácsonyfát, s mint aki jól végezte dolgát, csendben iszogatta a kávéját. Bár sejtette, hogy a gyerekek tudják, miről van szó, mégis fontosnak tartotta a titoktartást. Egyébként nem titkolózott. Sőt karácsony másnapján kalácsot is vitt a munkahelyére, ahol szerbek is voltak. Hogyne vitt volna, hiszen a szerbek is hoztak kalácsot az ő ünnepük után.
Nem cipelte titokban haza a fát, láthatták a szomszédok is és a környékbeli lakók. Nem is érti, hogy miért bizonygatják ma annyian, hogy évtizedeken át azért nem ünnepeltek, mert üldözték volna őket. Családjával az éjféli misén is megjelent az újvidéki Mária neve-templomban, és nem szólta meg senki. A feleségével a pap előtt a templomban fogadtak egymásnak örök hűséget, ám ezért sem rótták meg. Pedig nem volt akárki! Fontos és megbecsült tisztséget töltött be: a szappangyár könyvelője volt. A fizetésre sem panaszkodott. Vásárolt magának egy kis FIAT-ot, és azzal utaztak a tengerre. Később, amikor a gyerekek felnőttek, kölcsönre vásárolt Zastavával kocsikáztak az Adria felé. Tehát fontos embernek számított, de sem a karácsonyi ünnepeket, sem a templomba járást, sem az egyházi esküvőt nem kérte rajta számon senki.
Később, amikor mindenki arra panaszkodott, hogy a hite miatt üldözték, erősen furdalta a lelkiismeret. Annyira jelentéktelen ember lett volna? Névtelen senki? Azok a pimasz kommunisták még arra sem méltatták, hogy legalább a karácsony miatt üldözzék? Egy icipicit? Az öccse okította, aki jóval tájékozottabb volt, mert rendszeresen olvasta az újságokat. Csak annak kellett óvakodnia, aki valamilyen főmufti akart lenni, igazgató vagy politikus, magyarázta.
Elfogadta a magyarázatot, és közben azon töprengett, hogy mennyit változott a világ. Akkor a főmuftik nem jártak az éjféli misére, most meg az első sorokba tolakszanak. Megint az öccse világosította fel. Ha nem tolakodnának, akkor nem lehetnének főmuftik. K. András bólogatott, érti, hogyne értené. Igaza van az öcskösnek, változik a világ, haladni kell a korral. Csak az nem ment a fejébe, hogy a papok miért buzgólkodnak annyit a főmuftik körül. Azelőtt nem így volt. Látva ezt, a hátsó sorokban húzódott meg a szentmisén. Egykor középen foglalt helyet, mert nem akart kitűnni, de rejtezkedni sem. Most azonban a hátsó sorokból figyelte a drága bundákban érkező hölgyeket és urakat, miközben arra gondolt, hogy eltávolodott tőle az Isten.
Bizonyára így lesz a mostani szentmisén is, gondolta, de elhessegette magától a kínos gondolatokat. Újra csak a karácsonyi ajándék könyveknél kötött ki. A hetvenes, nyolcvanas években elég volt betérnie az Újvidék városközpontjában levő könyvkereskedésbe, hogy megvásárolja őket a gyerekének. Nem csak ott, hanem a Vajdaság más városaiban is voltak könyvesboltok, amelyekben magyar könyveket árultak. Jól tudja, hiszen azokba is betért, amikor a vidéki fióküzletek könyvelését ellenőrizte. A napidíjból vásárolt magának egy-egy könyvet. Mostanság azonban bezártak a magyar könyvesboltok, vagy pedig az unokáknak nem jutnak magyar könyvek. Az öccse ezúttal is okoskodott. Emlékszel, András, magyarázta, akkoriban gyanúba fogtak, ha a Himnuszt énekelted. Ha pedig megrendelted a kocsmában a Kalász, kalász, árva magyar kalászt, könnyen dutyiba kerültél. Most minden gyűlés előtt a Himnuszt énekeljük, a Kalász, kalász, árva magyar kalászt pedig nyitott ablakok mögött harsogják a kézimunkázó asszonyok, de könyvek nincsenek. Régimódi magyar vagy. Minek a könyvek, ha szinte naponta érkeznek a pesti politikusok?
Régimódi magyar, forgatta a fejében K. András. A múlt héten is ezt vágta a fejéhez, amikor az ügyvédnél jártak, hogy a nagyapjuk rehabilitációs perét elindítsák. A Történelmi Levéltárban kérvényezték, hogy kézhez kapják az 1944 decemberében meghozott hadbírósági végzést, amely golyó általi halálos ítéletet mondott ki a nagyapa fejére. Kényes emlék volt, évtizedekig a szüleik sem beszéltek róla, s csak a haláluk előtt tudatták velük, hogy a nagyapjukat kivégezték a partizánok, mert, állítólag, együttműködött a megszállókkal. Addig úgy tudták, hogy eltűnt a háború viharában. Lehetetlen, mondta az apja, hiszen a nagyapát nem érdekelte a politika, csak a zenét szerette. Egy orosz emigráns ingyen adott neki hegedűórákat, mert, mint mondta, nagy tehetség a gyerek. Sokra fogja vinni. Bácskai Paganini is lehet belőle. A nagyapa pedig imádott hegedülni, többször megtörtént, hogy a kocsmában kivette a prímás kezéből a hangszert.
A Történelmi Levéltárban egy hét múlva kézbesítették a dokumentumokat. Beültek a közeli kávéházba, és felbontották a borítékot. A pecsétes papíron az állt, hogy a nagyapa tagja volt a rejtélyes tizenötök tanácsának, amely a honvédrazzia idején szerbeket küldött a halálba. A papíron fekete-fehéren az állt, hogy a nagyapa beismerte háborús bűneit. Mereven néztek egymásra, egyikük se volt képes akár csak egy szót kinyögni. Szótlanul tántorogtak el az ügyvédi irodáig. Mintha őket sújtotta volna a bíróság.
Az ügyvéd figyelmesen áttanulmányozta a dokumentumot, majd hosszasan magyarázta, hogy tanúkat kell találni arra vonatkozólag, hogy a vád hamis. Nehéz per lesz, tette hozzá nem éppen biztató hangon.
A K. testvérek tehetetlenül pillantottak egymásra. K. András a fejét csóválta. Ő bizony azt olvasta az újságokban, emlékeztette az ügyvédet, hogy végre győzött az igazság. Még a pesti politikusok is azt ígérték, hogy megvédik a magyarságot.
Más a politika és más a bírósági tárgyalás, válaszolta az ügyvéd. A beismerés zavaró körülmény, de a vallomás nincs aláírva. Volt olyan esetem, hogy az áldozatot előbb végezték ki, s aztán ítélték halálra. Ha az apjukkal is ez történt volna, akkor nyert ügyünk lenne. Viszont nagy szerencse, hogy nem volt tagja a Nyilaskeresztes Pártnak, mert akkor nem lenne semmi esélyünk. Az anyaországiak 1944 őszén, a partizánok meg az oroszok bevonulása előtt hanyatt-homlok menekültek, s az újvidéki városháza irodájában a polgármester íróasztalának fiókjában felejtették a Nyilaskeresztes Párt tagjainak névsorát. Pecsétes papíron. Nos, ilyen esetekben nincs esély: hivatalos is, magyar is, pecsétes is. Egy-két év múlva talán kezdődik a per, addig találjanak tanúkat, akik bizonyítani tudják, hogy a nagyapa nem volt tagja semmiféle bizottságnak.
A hegedű, kapott észbe K. András. Szeretett hegedülni, az orosz énektanár azt mondta, hogy bácskai Paganini lehet belőle.
Az öccse azonban leintette. Hagyd azt a Paganinit. Mindig ilyen régimódi dolgokkal bíbelődsz, mondta, és aláírta az ügyvédi felhatalmazást.
Az asszonyoknak ne mutassuk meg a papírokat, oktatta az öccse hazafelé menet. Hosszú per lesz, ki tudja, mikor lesz vége, ne rontsuk el a kedvüket. Hazamenet gondosan elrejtette a dokumentumokat, s a feleségét megnyugtatta, hogy minden rendben lesz, biztosan megnyerik a pert, de furdalta a lelkiismeret. Úgy érezte, ezzel a hazugsággal ő is vádlott lett. Mit mond a fiának a karácsonyi családi ebéden, s mit mond az unokának, ha eljön az idő, amikor a nagyapáról kérdezik?
