Mondatok közt zörgök, mint egy szegesdobozban, karistolok a karácsony körül, zizgetem, babirkálom, amit találok; tán jókedvemben, de nem jó dolgomban, hisz reggel le kell adnom ezt a tárcát, s ilyenkor a reggel már sötétedéskor is közel van.

Lángoscsillag durcás sütőolaja az ég.

Cserepes, kissé szélfútta mondatok, kimaradtak innen-onnan, nem találják a helyüket, vagy sose is tartoztak sehová, csak jönnek föl a semmiből, és motyognak itt nekem, dünnyögnek az orrom alá. Derenducáznak. Zajok, smirgliruhás félmanökenek. Holvagytalanságok, kibeszéletlenségek. Agyamban egyperces hangjátékok morzsáriuma a tartomány, amelyből dolgozom. Van, hogy igyekszem világos szálakat, zógenante történeteket előhúzni ebből a televényből, olyankor használom, ilyenkor működtetem.

Így vagy úgy, mind kívánja a boldog karácsonyt, leveri bakancsáról a sarat, szipog és köhint, úgy kívánja. Egy csorda pásztor gőzölgő verandán.

Homályosak, átfoszlanak egymásba, meghempergőznek a délutáni félálomban, megtelik velük a belső udvar, a hóravaló téli alkonyat. Hálómat lassan emelem, odafönt pala és celofánfény.

Komor, téli befőtt mélyében dolgozom.

Én nem tudom, akarok-e havat egyáltalán, morogja a szegycsontom alól Mord Alajos, akit a gyerekeim neveztek el így, s aki, hogy is mondjam, a főnököm. Irodavezetőm. Kellemetlen alak, igazi elöljáró, épp nádpálcája nincs. Illetve nyilván van, de engem valamennyire respektál, hisz mégiscsak én találtam ki anno, és jó okkal. Nélküle nem mennék semmire, odakényszerít a géphez, megíratja, befejezteti velem, ami megírandó és befejezendő, itt és most ez a tárca, jelentsen a kifejezés, a fojeton, bármit is.

Fojeton a lúd átúsz.

Ne karistolj a lábaddal, szól rám Mord Alajos, leckézzél szépen.

Nem karistolok, mondom. Legföljebb kanisztolok vagy kaszmatolok. Vagyis a lábaimat bokában összefenem. Mert persze rögtön megnéztem a karistol szót és vidékét, több helyen is, alig álltam meg, hogy szerte ne szivárogjak, gyönge tinta, a tájszótár végtelen itatósán.

Nem kell annyi szótárt olvasni munkaidőben, mondja ez az illető, holott persze kell, ő is tudja. És akkor még ott a kérdés, hogy mi az a karis.

Dumpf Endre betlehemi szalmapapucsa egy vékonyan ragyogó, tágas folyosón. Karistolja a műmárványt. Csiszatol. Ma este angyalt fog, azt tervezi, ha mást nem is, legalább lefényképezni. Madártejcsapdát állít a tévészoba erkélyén, ahol a beutaltak tartják a kocsonyát. A kórházkertben láttak húsangyalokat repülni, vegyes méretben, akkorát is, mint egy oxigénpalack.

A világ legkisebb nője hatvanegy centi, még csak tizennyolc éves, és már benne van a Guinnessben. Dumpf Endre sose kerül be a Guinnessbe. Maga szerint bekerülök?, kérdezte a büfésnőt, akibe a Nagy Imre-temetés óta szerelmes. Ha egyszer tényleg megfog magának egy angyalt, persze közjegyző előtt, akkor be, mondta nevetve a büfésnő.

Olyant, mint maga, suttogta Dumpf Endre.

Nem, hanem tollasat. Én nem vagyok tollas, mondta a büfésnő, és bekiabált a raktárba a férjének, hogy Dzseri, szerinted én tollas-e vagyok. Hülye vagy, felelte tárgyilagosan a férje, aki karateedző volt és biztonsági őr.

Volt egyszer két mentősofőröm, azok mélységes mélyen beforraltborozva angyaltitkokat suttogtak egymásnak, eseteket, például egy kismamáról, akit a mentőautóban látogatott meg egy bizonyos angyal, de még be se hussant, már füstölni kezdett a GPS, szabályosan kifolyt a szeme, rá a kolléga kezére, alig győzte elkapni a villamos elől a kormányt.

Ez nem vicc vagy delírium, erről városszerte lehetett tudni, miképpen arról is, hogy karácsony előtt idén is megjelennek a piacon a génezett, élő angyalok. Pult alatt, de meg, nagyjából Kalasnyikov-árban. Némelyik kellő idomítás után átrepül egy röplabdapályát, báránykaszerű hangot hallat, s egyetlen kis testnyílása van a köldökén, hol a fahéj- és vaníliaszagú ürítékje hét Tavaly egy példány az utolsó erejével berepült a bazilikába, ott pánikot kapott, verődött összevissza, denevérhangon ciccegett, zavarta a hitéletet. Érthető, ha a Monstrancia-security megtette a szükséges lépéseket, sajnos a tűzharcig menően, melynek során az illető exitált, illetőleg földi élet jeleit nem mutatta. A boncolás óta akkora csönd van, hogy az egymásra mutogatás sem fér bele.

A karistol észak-magyarországi tájszó. Egyértelműen hangutánzó, van egy „császkál, lófrál, ténfereg”, illetve „nemileg közösül” jelentése is.

Valami folyton karistol és folyton a karácsony körül, de lemezjátszót nem látok.

Hajnalban többet hallom őket, azután nappal, főleg ha dolgozom velük, kevesebbet, ilyenkor, hogy úgy mondjam, én beszélem őket, nem ők engem. Éjjel megint többet veckelődnek, görcsbe rándult óvodáspulóverek, szíjbundák, szalonnaszagú réklik, hideg bébidollok. Mackónadrágok. Petróleumillatú zakók. Cementhibás nagyestélyik. Egy sárbogárdi turkáló komplett alvilága a Joli keresztmama sajátos nézetéből, aki beleesett a konténerbe, és szabályosan, a léprepedésig menően agyonturkálták a mohó asszonykezek.

Ennek a Joli keresztmamának a testvérbátyja mesélte, hogy 1951 nehéz karácsonyán ő Recsken teljesített szolgálatot, és amikor éjszaka a saját csillapíthatatlan hányingerére ébredt, kiszaladt, hogy okádjon. Ragyogott a recski égbolt aranykoszmója, okádott körben az egész szakasz, de akkor neki két hűvös tenyér fogta meg a homlokát, nem női, nem férfi, de tenyér, és fogta láthatatlanul, amíg csak jobban nem lett. Na, onnantól ő lényegében elfordult a marxizmus–leninizmustól, bár sok volt még a nyugdíjazásáig időben is, előmenetelben is.

Mondat képében René Magritte égő karácsonyfája szalad át a szobán a poroltóért, noha én nem tartok poroltót. Ettől belém áll olykor a jeges rémület, sok mindentől belém áll, a medvesündisznótól, például, egyrészt, mert elevenen elképzelem, másrészt, mert többször a fülembe súgja valaki reszelős gyerekhangon, de arc nem tartozik hozzá, csak egy gallér és a fokhagymafehér lehelet.

Azt súgja, a medvesündisznó mérete hatalmas, lényegében barnamedvényi, szuszogása is, tüskéje is ehhez méretarányos. Kieszi a kukából a dióbelet, valamint a kihamuzott hamut, amit nem is szabadna beleönteni. Megtámad vadászokat, akik ezután sokat és kedvtelve sírnak, és remegő kézzel akasztják szögre a puskát. Ember medvesündisznót még nem lőtt, Ajka környékén mégis azt tartják, húsa pont, mint a struccé és a fürjecskéé vegyesen.

Arc a tolldzsekis, szuszogó asszonyhoz, Teszlánéhoz se tartozik, csupán vastag kék sál, fülessapka, kendő. Apró szánkón húz egy gázpalackot enyhe lejtőn lefelé, alighanem üreset. Mikor látja, hogy nézem, rám nyújtja a nyelvét, s pici agresszivitással megkérdi, hogy ugye a Médiatanácsnál kell engedélyeztetnie az ő falvédőtervét. Meg se enged szólalni, már mondja is, hogy az a felirata: „Sport, Búzát, Békességet!”.

A terepszínű, hátizsákos férfinak sincs arca, csak tarkója van. Egy félig üres, külvárosi villamoson – álmomban gyakran villamosozom zörgő, jeges vasdobozokban – magyarázza a mellette ülőnek, hogy Jézus magyar volt és magyar lesz.

Naná, feleli ez az illető, naná, hogy magyar volt, tömpemizséri gyerek, az hétszentség.

Nana, mondja a terepszínű erre, és hosszan, szúrósan néz, ott az elefántnyi tarkóján a lomha és kétségbeesett gyanú, hogy hülyének van nézve, s a kín, hogy se ebbe, se az ellenkezőjébe nem lehet bizonyos soha, mert ez az árnyékvilág már csak így van berendezve, hogy mindig több van a tarkója mögött, mint előtte.

Ide figyelj, azt így nem lehet tudni teljesen biztosan, hogy hová volt valósi, mint egy személyi igazolvány, mondja végül, hacsak nem akarod, hogy lecsapjalak. Lényeg, hogy magyar volt akkor is, ha ez a Moszadnak nem tetszik.

Szerintem is, mondja a másik, és hogy ő nem úgy értette a Tömpemizsért, egyáltalán nem legederó… leregradó… ledegradálólag.

A csángók karácsony estéjét karácsonyszenvedjének nevezik.

Legledegradálhatatlanságaitokban – mondja J. Tibike, akinek viszont szegfűarca van, s elmeséli, hogy ezzel a szóval ő advent idején napi három liter forralt bort megnyert, s félliterenként egy rumot, mert Tömpemizséren szabályos versenysorozatot rendeznek máig is, egy titkos, dianás cukorral megvilágított, lényegében hó alatti kocsmában.

Minden este ezzel az egy hosszú szóval küzdenek, aki hibáz, fizet. Karácsony délutánján van a döntő. A három királyoknak ilyenkor a koronájuk is rámegy, hiszen azok a munkakörük miatt eleve mocsadék részegen jönnek. Persze, éjfélre kiegyenlítik egymást a játszó személyek, de ő addigra már olyan kigyakorolt, hogy az istennek se tud hibázni. Ezt hívják Jézuska-snóblinak.

Aztán zárórakor valaki mindig megkérdi, hogy mi a faszt is jelent ez a… ledegrattara. Néz körül panaszosan, és a szó pépes masszáját hosszan forgatja a szájában.

Hogy mi?

Mi.

Az emberi mivolt, feleli kis csönd után a kocsmáros és kihúzza magát. Nagy, kockás teste úgy leng ki, mintha függőleges fekvőtámaszokat csinálna. De a Mennyből az angyalt négykézláb is mindig eléneklik, olyan a hangjuk, mint egy széjjelkaristolt kislemeznek a múlt évezredből. Meg a pásztorok, pásztorokat.

Tetszik tudni, mi a leghasznosabb hiábavalóság?, kérdezte Dumpf Endre a büfésnőt, és lassan kikanalazta a cukros barna zaccot a poharából. Lehet tippelni, tette hozzá, de a büfésnő a férje előtt feszélyezte magát, és inkább azt felelte, hogy nem tippel, mondja meg a Bandika, ha akarja.

Találni egy stanecli originál csehszlovák hanglemeztűt.

Hungaroton sincs közelebb, mint Betlehem.

TETTAMANTI BÉLA RAJZA