A költő a Belvárosi Színház levélpapírjára jegyezte le a sorokat, a második lap alján ott a dátum és a dedikáció: „1932. december 10. ifj. Bárdos Artúr barátomnak”; az első lap tetején pedig „A Mátyás Király Reálgimnázium III/a osztályának ajánlva”.

Ifjabb Bárdos Artúr abban a hitben küldte a kéziratot, hogy Szép Ernő ismeretlen alkalmi versével ajándékozza meg a magyar irodalmat. Urbán László 2003-ban kiadott Szép Ernő összes versei című összeállításából azonban kiderül, hogy a mű megjelent a Magyar Lányok című hetilap karácsonyi számában, 1932-ben.

A költemény születését ifjabb Bárdos Artúr így idézte fel: „Ernő bácsi nagyon jó barátja volt szüleimnek, és sokszor jött hozzánk vasárnapi ebédekre. (Mindig volt még egy kis bor a poharában, amikor átmentünk az ebédlőből az úriszobába, és mindig megkérdezte anyámat: »Szabad ezt a kedves borocskát magammal vinnem?«) Egyszer, harmadik gimnáziumban verset kellett választanom és elmondanom a karácsonyi ünnepélyen. Megnéztem sok tucat alkalmi verset, és fiatal lelkemet (jogosan vagy nem) utálattal töltötte [el] a giccs és szentimentalitás mindegyikben. Amikor Ernő bácsi vasárnap nálunk volt, megkérdeztem, hogy ő írt-e karácsonyi ünnepségre illő verset, mire ő nemmel válaszolt, de felajánlotta, hogy most ír nekem egyet. Íme.”

A vers keletkezésének kedves története az idősebb Bárdos Artúr és Szép Ernő szoros színházi kapcsolatát is felidézi: Szép Ernő Patika című művét 1920-ban a Belvárosi Színházban, a Lila ákácot 1923-ban a Renaissance Színházban Bárdos igazgatása idején vitték színre. S a Nyugat Szép Ernő-estjén, 1933 elején Bárdos Artúr tartott konferanszot.

A Belvárosi Színházban ezt követően – bár többször tervezgették –soha nem rendeztek Szép Ernő-premiert. Ifjabb Bárdos Artúr 1938-ban Los Angelesben folytatta egyetemi tanulmányait, és amerikai katonaként csak a második világháború végén tért vissza néhány napra Budapestre. Szép Ernő és Bárdos Artúr túlélte az üldöztetés éveit, s a vészkorszak után bekapcsolódtak a szellemi életbe. Bárdos ismét a Belvárosi Színházat vezette. A Politizáljon-e a színház? című ankéton, melyet 1947-ben rendeztek meg, még mindketten részt vettek. Ezen a délutánon Szép Ernő arra figyelmeztetett, hogy óvakodni kell attól, nehogy a „színpadi politika vásárcsarnoki nívóra süllyedjen”. Egy évvel később Bárdos Artúrt szovjet propagandadarab bemutatására akarták kényszeríteni. Ő azonban az emigrációt választotta, s üres kézzel távozott abból a színházból, melyet harminckét évvel azelőtt alapított.

Szép Ernő 1951-ben még kiadhatta Vétkeztem című elbeszéléskötetét, a Lila ákác című regénye azonban – noha kinyomtatták – nem került forgalomba. Az 1950-es években az iskolákban nem ünnepelték a karácsonyt – fenyőünnepet is csak jóval később tartottak. A tanítók, tanítónők egy ideig talán még őrizgették a Karácsonyfák című verset, a Belvárosi Színház egykori közönsége még emlegetett néhány feledhetetlen bemutatót, aztán Szép Ernőről és Bárdos Artúrról is hosszú időre elfeledkeztek.

Karácsonyfák

Némely karácsonyfa
Magos mint a pálma
Rajta ragyog a gazdagság
Valóra vált álma

Vatta felhőzetben
Gyémánt Hold, arany Nap,
S ezüstszál-Tejúton
Gyöngy csillagok vannak.

Némely karácsonyfa
Olyan apró-cseprő,
Annyi mint a hitvány virgács
Vagy mint a tollseprő.

Pénzt se adtál érte
Ugy szedték fel, félve,
Amint a szél elsodorta
A piac szélére.

Pirinyó gyertyácskák
Gyulladnak ki rajta,
Egypár cukor csüng az ágán
Az is olcsó fajta.

Ez a szegénységnek a karácsonyfája,
Álmodó kis gyermekarcok
Tekintenek rája.

Csoda fénybe fürdik
Arc meg szív meg elme,
Oda tűz a mennyországból
A Jézus szerelme!

Fekete karácsony

nem voltál ősszel még ilyen esendő
s nem bántott így a zápor még soha
fölötted leng egy szétszakadt esernyő
a Duna-parton
így vársz a hóra bárgyú ostoba

ne less kalácsra arcod fordíts félre
pogácsát sem süt már a mostoha
s míg csapzott varjak szállnak fel az égre
a Duna-parton
te várj a hóra bárgyú ostoba

és képzeld úgy is lehet ünnep áldott
ha nem vár erdőillatos szoba
eső zuhog és minden sárrá mállott
a Duna-parton
míg vársz a hóra bárgyú ostoba

még mindig számít rád ki megalázott
ha hátad nincs hol csattan ostora
s bár lelked is már ronggyá ázott
a Duna-parton
te várj a hóra bárgyú ostoba

s ha végre múlni fog a nedves átok
és hull majd Isten jégfagyos pora
okosra dermedt hittel úgy találod
a Duna-parton
a hó is milyen bárgyú ostoba

kezedbe nyomta rég a mostoha

idő

Balla D. Károly