Fenyőfától az erdőt
Jóságosnak szánt mosollyal kérdezgetjük, a jóisten tudja, kicsodát, hogy miért nem lehet egész évben így. Miért csak e néhány karácsonyi napban foglalkoztatja az embereket a szeretet. Mintha karnyújtásnyira lenne ez a lehetőség, csak éppen nem tőlünk, vagy nem most. Mintha csak nem látnánk a fenyőfáktól az erdőt. Bezzeg...
Inkább képzeljünk el egy világot, amelyben megfordulna a rend, és az lenne a szokás, hogy egész áldott esztendőben minden este, amikor hazamegyünk, feldíszítjük a karácsonyfát, kedves ajándékokat osztunk a köré gyűlteknek, majd megáldjuk egymást. Munkába otthoni ruhába megyünk, hazaérve nap mint nap ünneplőt öltünk. Aztán amikor eljön a karácsony, lebontjuk a fát, némán nézünk egymásra, és nem eszünk. Mert eljött az igazság órája. Nem véletlen, hogy nem így van, hanem pont fordítva.
A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint kétmillió gyerek él az országban, ennél több házastárs, és immár vagy nyolcszázezer élettárs. Ha ők mindannyian szeretik egymást, amit illik feltételeznünk, az éppen kellő mennyiségű – bár szinte észrevehetetlen – szeretetet biztosít egész évre, ha nem, akkor azon az egész évessé tett karácsony sem segítene. Erdő, a maga módján. Tehát legyen elég ez az egy nap, ami amúgy is három. (Hacsak az elmúlt nyóc év bűnei miatt vissza nem vesznek egyet, de csak addig, amíg le nem megy az államadósság GDP/2-re. )
Szinte minden embernek van olyan barátja, akiről azt mondja, hogy ha évtizedekig nem látják egymást, majd váratlanul találkoznak újra, ott tudják folytatni, ahol abbahagyták. Mintha mi sem változott volna. Ez az igazi... De nem menne ám ez ilyen könnyen, ha előtte évtizedeken át nap mint nap találkoztak volna. Tán nem véletlen, hogy nem így történik. Így jó ennek a fajta örök szeretetnek. Még a karácsonyinál is ritkább találkozásoknak.
Nem kell túlpörögni a szeretetet, mert egyébként is túl könnyű. Sok pszichológus szerint – ez ünnepi alkalommal hadd hagyjam el a lábjegyzeteket arról, hogy ki mindenki és hányadik oldalon érvelt emellett –, minden kulturális (erkölcsi tartalmú) parancs valamiféle genetikai hajlam ellensúlyozására jött létre. A genetikai hajlamok pedig nagy átlagban erősen húznak a vadállati lét felé. E tekintetben viszont a szeretet egyszerű. Éppen fordítva, nem ellensúlyozza a késztetéseket, hanem babusgatja azt, amit egyébként is tennénk. Sőt, egészíteném ki a pszichológusokat, a legtöbb szeretet természetes késztetés folytatása: szeretem az ételt, a nőt, a férfit, a gyereket. Megannyi ösztön vezérelte indíttatás emberivé nemesedve, kulturálódva jelenik meg ebben az érzésben, választásban.
Ezért könnyű a szeretet. Összeköt a természettel. A munka és annak minden velejárója – lényegében a társadalom – pedig elválaszt tőle. Szinte mindent, ami csak létezik e körben, nem szeretni kell, hanem elfogadni. Fegyelmezetten vagy odaadással. A sárga csekktől a repülőtéri motozáson, a félhetes kelésen, a lejmolók zseniális dumájáig mindent.
Nem kell meghatódni a szeretettől, bár a hiánya megrendítő. Régen hozzáadták a nőt – királyhoz, gazdához, állami emberhez, aki jutott –, mondván, így jó a családnak, ő meg majd megszereti azt az embert. És gyakran ez történt. Most éppen fordítva. Mindenki hozzámegy ahhoz, akit szeret, majd néhány év múltán menekülnek egymástól. Több lett a szeretet akkor, vagy kevesebb? (Olvasom: Brandenburgi Katalin és Bethlen Gábor házassága szerencsétlenül alakult. Alighanem az volt a baj, hogy a fejedelem megszerette aprócska, fiatal feleségét, Katalin viszont, akit dinasztikus házasságra neveltek, nem tudott mit kezdeni a férje érzelmeivel. A szeretet boldogtalanságot okozott, pedig nélküle nem lett volna semmi baj.)
Tehát csak óvatosan! Bár: a gyáva ember képtelen a szeretet kimutatására, az a bátrak kiváltsága – ezt meg Mahatma Gandhi mondta, s ezek szerint meglehet, hogy valójában térdig járhatnánk az áradó érzelmekben, csak nem látjuk, mert le vannak csatornázva a föld alá. Néha azonban kevesebb bátorság tán több lenne. Kevesebb vágy a függőségre.
Viszont jól érzik az emberek, hogy baj van, hogy nehezen kezelhető az ellentét a hétköznapok örömtelensége és az átmenet (valóságos advent) nélkül érkező érzelemáradás között. Baj van, csak éppen nem a karácsonnyal vagy hozzá képest bármivel. Igaz, ha ilyenkor nem vennünk kellene az ajándékot, hanem abból kellene adnunk, amink már megvan és megszerettük, már ez a mese sem folyna ilyen szépen, ára lenne a szeretetdemonstrációnak, de mégsem lenne megfizethető. De ennyire úgysem lehet átírni a szertartásainkat. Igazítani azonban...., és akkor lehet választani e szó két lehetséges jelentése között.
Ez is menne talán, mert nem az a nehéz, hogy szeressünk, hanem az, hogy minden más napon elfogadjuk a többieket. Ez volna az erdő a fák mögött. Ha volna.
A többiekkel és a többi nappal van súlyos baj. Ezt kérnék számon karácsony ürügyén? Meglehet, máshol is, de nálunk jellegzetesen.
2006-ban mélyponton volt az ország hangulata, 2008-ban, 2009-ben is, minél inkább a Nézőpont vagy a Századvég méri fel, annál inkább, de kétségtelenül nem kacsingattunk egymásra a metrón. Mára már a magyarok 80 százaléka szerint rossz irányba mennek a dolgok, és már szinte mindegy, ki méri fel. És persze hogy a dolgok nem képesek rossz irányba menni, mert egyáltalán nem tudnak menni. Mi megyünk rossz irányba, személyesen.
Igen-igen: az unió legkevésbé optimista népe, merő elégedetlenség. Tudjuk, hogy sehol máshol ennyi rákos, ennyi pszichés beteg, ennyi magány. Ennyi ellenségképzet. De mindez – számomra legalábbis – messze van. Jelen idejű, de mégiscsak történelem. De az már leordítja a fejemet, hogy több ezer megkérdezett középiskolás szerint öt legjellemzőbb tulajdonságként a következőket cipeljük magunkkal: pesszimista, hazaszerető, megvesztegethető, széthúzó, vendégszerető. Legkevésbé jellemző tulajdonságunkként az alábbiakat jelölték meg: szavahihető, rendszerető, megbízható, tisztességes és becsületes. Tíz válasz közül nyolc rossz tulajdonságot jelez. Íme az a bizonyos nyolcvan százalék... a rossz irány. „Amikor szeret valaki, akkor máshogy mondja ki a neved. Valahol érzed, hogy az ő szájában biztonságban van a neved.” Ezt már nem középiskolások mondták, hanem a négyéves Zsolti, egy másik kérdezőbácsinak.
Csak hogy lássuk, mi vész el, mire középiskolás lesz. Összerezzenünk, ha a nevünk halljuk, vagy felragyog a tekintetünk?
Hogy jutunk oda, hogy immár újra mondható Ady régi verse, az Ének karácsony ünnepén, amely szerint: Ma a bilincses millióknak / Éhnyavalyás, kínos élete gyászol / S újra megátkoz téged, Csalárd legenda, betlehemi jászol, / Hazug fölkentség, ál szeretet.
Ma sem hiszünk a pásztoroknak, / Sem a prémbundás, víg örvendezőknek, / Sem a vezér-csillagnak, / Csupán mi saját, szomorú erőnknek, / Mely megfeszíttetett igazán. Itt kell következnie azonnal prózában Adytól, hogy miért így köszöntötte a karácsonyt 1901-ben: „Itt, ebben a kis szerencsétlen országban el kell felejtenie gondolkoznia az embernek, ha nem akarja, hogy megfuttassák, hamar célhoz juttassák a kálváriáján. Itt a segítség nem azoké, akik segítségre szorulnak, de a bilincs sem azoké, akik megérdemlik. Itt hazugság, megalázkodás és butaság az enyhítői csak az élet kínos terhének. És még mindig visszafelé megyünk. Ameddig csak lehet – a középkorba…”
Általában jó egy idézetet egy bekezdés után abbahagyni, nem lehet valamit jobban eltalálni, mint ha a szívébe lőnek, s ez most megvolt, de mégsem lehet szabadulni tőle:
„Nem békességnek, szeretetnek ünnepe vagyon most, hanem minden hitünk és reményünk föladásának áldozati napja. Az egész világ, de kivált a mi kicsiny siralomvölgyünk, szörnyű messzeségben van a megváltástól. Lesz megváltás. Lesz újra megváltás. De olyan irdatlan sötét messzeségben van a megváltásnak napja, hogy onnan még csillag ragyogása sem sejdíttethet velünk semmit.
Betlehem néma. Mit sem ígér. Feketeség fekszik a világon s koponyákon. Milliók jaja, panasza száll ki a rettenetes éjszakába. Akiknek Istenük van, jajgatván, siránkozván fohászkodnak. Örömben, békességben csak a farizeusok s ő barátaik ünnepelnek…”
Ámen – így ne legyen!
Biztatás erre nézve ez a néhány fontos mondat: „Mindig lehetnek olyanok, akik gyűlölnek. De csak akkor győzhetnek, ha te is gyűlölöd őket. Ezért mi hiszünk a szeretet és az összefogás erejében. Mi tehát hiszünk és higgyünk továbbra is a szeretet és az összefogás erejében.” 2002. április 13-án mondta ezt a választások második fordulójára mozgósító Orbán Viktor a Kossuth téren. És azóta is.
Íme hát: ebben élünk. Ilyen szeretetben.
