Reményhegyi álmok
– Csörög amobiltelefon, felkelek. Megmelegítem az este lefőzött kávét, cigire gyújtok. Azután egy kis gyógylámpával kezelem az ízületeimet a lapockám fölött – mondja Pereiné Barta Zsuzsanna. –Olyan pózban dolgozom egész nap, mint egy akasztott ember – mutatja –, nem csoda, hogy fáj a hátam. Ha ezzel végeztem, ébresztem a lányomat, Ritát. Együtt járunk dolgozni. Hajnali négykor vesz fel minket a mikrobusz az országúton. Másfél órát utazunk oda, majd újabb másfél óra buszozás következik, hogy hazajussunk. Igaz, napi tíz órát állok a futószalag mellett, de a péntekem szabad, így jön ki a negyvenórás munkahét. Eredetileg varrónő vagyok, de itt többet lehet keresni, és úgy érzem, nagyobb szükség van a munkámra. Boldog vagyok, mert megbecsülnek. Az elpusztult állatoktól nem viszolygok, hiszen gyerekkorom óta vágok állatokat és fosztok libát, ismeremminden csínját-bínját, megtanított rá az édesanyám. Most ez a gyerekkori tudás biztosítja a megélhetésünket.
Három megyéből szedik össze hajnalonként az ütött-kopott munkásbuszok a munkaerő-toborzók által beszervezett dolgozókat, és viszik Kerekegyházára, a baromfi-feldolgozóba. Járnak buszok Orosházáról, Fülöpszállásról, Nagyszénásról is. Mindenütt nagyon kell a családoknak az a havi 70-80 ezer forint, amit ott meg lehet keresni. Fővárosi szemmel, vagy valamelyik fejlettebb, ipari körzetből nézve nagyon szerénynek tűnhet a bérezés. Kelet-magyarországi nézőpontból csábító. A helyi könnyűipari üzemecskék havi 35-40 ezer forintokkal honorálják a naponta oda bicikliző lányokat, aszszonyokat, akiknek szintén nem rövidebb a munkanap.
Reménytelen kinézetű hely a tiszaföldvári Reményhegy. Talán százméterenként áll még egy-egy ház, sokszor az is lakatlan. A kertek elvadultak, az utak gondozatlanok. Csak a kilátás a régi. Gyönyörű a táj. Ellátni egész a Tiszáig. A köztes térben szántóföldek, ártéri erdők. Valaha nagy élet volt itt. Erről tanúskodnak a (pusztuló) szőlők, a (romos) présházak, a (metszetlen) gyümölcsfák. A rendszerváltás előtt egymást érték a kis házikók, takaros üdülők. Akkoriban jobbára a helyi téeszben, meg a szomszédos településen, Martfűn, az egykor híres Tisza Cipőgyárban dolgozott a környék lakossága. Nyolcezer embert foglalkoztatott a gyár fénykorában. Hétvégeken kijártak az emberek „a szőlőbe”.Nem annyira a homoki bormiatt, annak már akkor sem volt semmi értelme, inkább a kvaterkázás okán. A szőlőt csak megszokásból művelték, a hangsúly hamar a gyümölcsfákra terelődött. Máig isteni szilvalekvárokat főznek az itteniek, hagyományosan, rézüstben.
Tisza-parti gátőrgyerek volt Zsuzsanna asszony és a férje Perei Zoltán is. Tízéves koruk óta ismerik egymást, a feleség úgy emlékszik: „Zoli olyan fiú volt, akivel beszélgetni is lehetett”. Zsuzsa édesapja a cibaki gáton dolgozott, Zoltáné a három kilométerrel odébb lévő nagyrévi poszton szolgált. A férfi elektroműszerész lett, Szolnokon a MÁV alkalmazottja. Szintén szigorú munkarendben él. Ahogy a felesége és a lánya elindult, ő is készülődni kezd. Reggelente, ahogy mondja, „ha esik, ha fúj” biciklire ül, és a négy kilométerre lévő vasútállomásra teker. Ott leteszi a kerékpárt, vonatra ül, és negyven perc utazás után blokkol a munkahelyén.
– Az apám és az apósom is gátőr volt –meséli a férfi. – Csodálatos világ az, de nagyon kemény élet. Lényegében önellátóak voltunk, az édesanyám kenyeret sütött az udvari kemencében, rengeteg állat vett minket körül. Volt a gátőrháznál ló, marha, birka, baromfi számolatlanul. Minket is egészen kicsi gyerekként bevontak az állatok gondozásába.Megszoktuk a korán kelést és a magunkra utaltságot. És megtanultuk szeretni a csendet, a természetet. Gyerekkoromban a Tisza-parton, volt hét, hogy egyetlen autó sem ment el az úton.
– Emlékszem, hosszú kilométereket caplattunk az iskolába menet – veszi át a szót Zsuzsanna asszony –, mert néhol olyan mély sár volt, hogy befolyt a latyak a gumicsizma szárán, és a hátamon vittem a biciklit. De nem is a reggelek voltak félelmetesek, hanem a korán sötétedő estéken a hazaút. Amikor az elhagyott úton fácánkakasok riadtak fel, a frászt hozták az emberre. Dolgozni hamar megtanultunk. Én tízévesen már tyúkot vágtam, libát kopasztottam. Talán ennek köszönhető, hogy nem tudott megtörni a nélkülözés. Tudom, mi a kétkezi munka, és arra is megtanítottak a szüleim, hogy megbecsüljem, amim van. Igazából, nem is vágytam soha másmilyen életre. Ha újra kezdeném, ugyanígy csinálnék mindent.
A Perei gyerekek négyen vannak. A legnagyobb, ifjabb Perei Zoltán 1988-ban született. Két évvel később születtek az ikerlányok, Zsuzsanna, aki öt perccel idősebb, és Rita. De a „kicsi”, Henrietta is leérettségizett már. Zoli kőművesnek tanult, ám most a martfűi Tisza Cipőgyár maradékán osztozó egyik cipőüzemben dolgozik raktárosként, illetve, mint a számítógépekhez értő ember, ő programozza a hímzőgépet. Ahogy mondja: kőművesből „hímzőnő” lett. Hobbija a Wing Chun kungfu. Henrietta kereskedelmi szakmenedzsernek tanul a Szolnoki Főiskola OKJ-s képzésén. Bár gimnazistaként a szociális alapismeretek tárgyból országos ötödik helyezést ért el, nem jöhetett szóba ez a szakma, mert szociálismunkás-képzés nincs a közelben, és a család nem tudta vállalni még egy kollégista költsé geit. Henrietta otthon lakik és a szülői házból jár Szolnokra tanulni.
Az ikrek közül Perei Zsuzsannát sokan ismerhetik, ha máshonnan nem, a You-Tube-ról. Ő az a frissen végzett színésznő, aki a szakszervezetek D-Day akciósorozatának Kossuth téri tüntetésén Ilylyés Gyula versét szavalta: Egy mondat a zsarnokságról. Néhány hónapja Budapesten él. Meghallgatásokra jár, de nem fél a kétkezi munkától sem. Konzervgyárban is dolgozott néhány hónapig, mielőtt felkerekedett, hogy szerencsét próbáljon. Ahogy meséli, nem vezetett egyenes, kikövezett út a színészmesterséghez. Eredetileg a jó hírű szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba jelentkezett, de helyhiány miatt elutasították. Nem csüggedt, elment a mezőtúri Teleki Blankába kommunikáció–dráma tagozatra és kollégista lett. Az érettségit követően, még abban az évben beiratkozott a Békés Megyei Jókai Színház színi tanodájába, ahol a régi terminológia szerint segédszínésznek képezték a nebulókat, ma „színész kettő” képesítést szerezhetnek.
– Csuda évek voltak – meséli „kis” Zsuzsa –, dr. Merő Béla volt az osztályfőnökünk. Szinte azonnal feladatokat kaptunk tőle. Még csak elsőévesek voltunk, amikor egy Aida-előadás díszletei között találtuk magunkat. Ebbe a darabba mindenkit bevontak, aki élt és mozgott, Újvidékről, Temesvárról is érkeztek vendégművészek Békéscsabára, mi meg áhítattal figyeltük minden mozdulatukat. Stúdiócsoportunk Bartus Gyula darabjában, a Sör és cigiben debütált. Éjjel-nappal próbáltunk, szinte már álomszerű állapotban, mert összesen tán kilenc-tíz nap állt rendelkezésünkre a színpadra állításhoz. Akkor anyuéknak megüzentem, ha nem akarják látni a lányukat egy prostituált szerepében, inkább ne nézzék meg a darabot. De apukám mindig ott ült az első sorban. Akkor is – nevet össze Perei Zoltánnal –, amikor Peter Handke Közönséggyalázás című darabjában papírgalacsinokkal dobáltuk a nézőket. Többen vették a lapot, és visszahajigáltak a papírcafatokat. Valóságos csata alakult ki a színészek és a nézők között. De apu csak ült ott dermedten, s néha a fejét húzta, ha túl alacsonyan repült a dobás. Az előadás után annyit kérdezett: „Lányom, biztos vagy abban, hogy ezt akarod csinálni?”
– Válasz nélkül is láttam rajta, hogy „biztos” a dolgában – szól közbe mosolyogva az édesapa.
Rita eközben baromfi-feldolgozással keresi a kenyerét. Ő a közeli Kunszentmártonban érettségizett. Nyolcadik után nagyon nehezen szokta meg, hogy ikertestvére, akivel addig sülve-főve együtt voltak, mindenhová együtt jártak, már nem lakik otthon. Nyolc évig minden nap együtt bicikliztek az iskolába. Miután Zsuzsa elkerült otthonról, Rita folytatta a kerékpáros iskolába járást. Igaz, a gimnazista években már csak a vasútállomásig tekert, ott leláncolta a kerékpárt, majd vonatra szállt, úgy, ahogyan az édesapja ma is teszi. Délután vissza, télen sötétben a kátyús úton.
Öt perccel idősebb testvérével ellentétben, Rita halk szavú, visszafogott.Mondja is, hogy a színpad nem neki való. Viszont gyerekkorától mesékkel, elbeszélésekkel bíbelődik. Veszteséges utazás című novelláját a cibaki gátőr nagyapa halálos ágyához is elvitte megmutatni. A papa adta ugyanis az első lökést tehetséges unokáinak. Volt neki egy csodálatos tangóharmonikája, egy öreg, hatvanéves hangszer, és azt mondta egyszer az unokáinak, hogy annak adja, aki megtanul rajta játszani. Nos, eddig még senki sem érdemelte ki a harmonikát, de talán ez is szerepet játszhatott a lányok elszánt önképzésében. Rita sajtótechnikusnak tanult Budapesten, s ő is megpróbálta a fővárosi létet, de anyagi okokból egyelőre feladta. Hazatért, s egyéb munkalehetőség híján ő is beállt a kerekegyházi baromfi-feldolgozóba, betanított munkásnak.
– Munka közben a kezem jár, de van időm gondolkodni – magyarázza. Fejben novellákat írok, a kacsákat meg gépiesen fordítgatom. Többen vagyunk egy munkapad mellett, mindenkinek csak kicsi feladat jut, de azt nagy precizitással kell sokszor egymás után elvégezni egy nap. Naponta három-négyezer kacsa is átmegy a kezünk között. Úgy gondolom, a baromfifeldolgozás nem szégyen, de nem is életcél. Ki kell fizetni a társadalombiztosításomat, és a családomnak is szüksége van a jövedelmemre, nem élősködhetek a szüleimen. Mondjuk, az első munkanapom megrázó volt. Kevés hiányzott hozzá, hogy ott hagyjak csapot-papot, s hazafussak – mosolyog. – Ennyi döglött állat ugyanis még rémálomnak is sok volt. De aztán eltelt egy hét, s mondtam édesanyámnak: „úgy ennék egy kis kacsasültet”. Akkor anyu büszkén megjegyezte, „na, csak az én lyányom vagy!” – nevet Rita.
Talán nem lehet véletlen, hogy a reményhegyi ikerlányok egyike színpadra lépett, a másikuk ír. Ahogy Zsuzsanna asszony meséli, még általános iskolások voltak a gyerekei, amikor meghonosodtak nálunk a valóságshow-kal terhelt tévéműsorok. Akkor a család fellázadt, és eldöntötték, esténként nem tévéznek tovább. Meséltek, tanultak, együtt játszottak, rengeteg szójátékot találtak ki, színdarabokat írtak a lányok pedig idegen szavakat tanulgattak. A Perei gyerekek egyik születésnapi ajándéka is az volt az édesanyjuknak, hogy színdarabot írtak, s együtt, négyen előadták. Nagyon komolyan vették: nem csak a színészi alkotást, de a hangeffektusokat, árnyjátékokat is. Édesanyjuk maga is mindig meglepődik, mennyire találékonyak és leleményesek, életre valóak a gyerekei.
– Az életnek nemcsak napfényes oldala van, hanem árnyékos is. De a sötétség sem mindig félelmetes, ha mersz játékosan bánni az árnyakkal – búcsúzik Zsuzsanna, az édesanya.
