Örömtelen politika
Scitovsky Tibor közgazdász sorai ezek, amelyeket emlékirataiban vetett papírra, elborzadva az 1990-es években Clinton elnök hírhedett republikánus kritikusától, Newt Gingrichtől mint sajátos politikai jelenségtől. Newt Gingrich ma is a hírek elején szerepel, mint a jövő évi amerikai választás egyik esélyes republikánus elnökjelöltje. De legyen ez az amerikaiak gondja.
Az idézett sorokban foglaltakat nyomasztó tapasztalásaink is alátámasztják, hisz kormánypolitikusaink jó részénél is mintha ez a „megnövekedett izgalmi szint” jelentkezne. Hogy csupán ettől örömtelen-e politikai életünk, az persze kérdés, de hogy ettől is, az valószínű. Holottmilyen jó lenne amindnyájunkra ható politikai életből valami örömöt nyerni, ha már a gazdaságból egyre nehezebb. S bizony, a legkevésbé sem örömteli, ha a Fidesz párt gyakorta úgy nyilvánul meg jogi szövegekben, mintha a történelem ura lenne, a történészek helyett tagolva és minősítve történelmünket. Teszi ezt ily módon az új alkotmány nemzeti hitvallásnak nevezett bevezetőjében, illetve az ennek átmeneti rendelkezéseiről szóló jogszabályban, ahol történelmünkre vonatkozóan a helyes és helytelen, a jó és rossz „világos megkülönböztetésének” feladatát vállalja magára.
Scitovsky Tibor Egy „büszke magyar” emlékiratai című visszaemlékezése tizennégy éve jelent meg magyarul. Akkor is tetszett, most újraolvasva még aktuálisabbnak tűnik. Az unalommal foglalkozó kutatásai s az unalom problémájának lélektani, közgazdasági, de még inkább társadalmi következményei mindnyájunkat s mindjobban érintenek. Arról az unalomról van szó, amelytől a munkátlanok, a munkaképtelenek és a munkanélküliek szenvednek, mert az aggodalom és a depresszió mellett még ez is sújtja őket. S a magukkal kezdeni mit sem tudók krónikus unalmi kínjai gyakran vandalizmusra, bűnre késztetnek-kényszerítenek. Legyen valami balhé, csak történjen már valami! Az élmények, impulzusok, motivációk hiánya ugyanis csak az éhezéshez hasonlítható. A technikai civilizáció jótéteményeinek szaporodásával pedig – jól tudjuk – egyre növekszik az unalmat is hozó szabadidő.
Amikor először, az 1970-es években Scitovsky Tibor megjelentette Az örömtelen gazdaság című munkáját, a világgazdaság szekere – a maihoz képest – jól futott. De számára az akkori munkanélküliek nem a határtalannak vett fejlődés tartalék hadseregét jelentették, hanem egy nehezen kezelhető társadalmi probléma megnyilvánulását. John Maynard Keynes brit gondolkodó közgazda nyomdokain járt, aki felismerte, hogy a legutóbbi időkig a túlnyomó többség számára szakadatlan robotolás mellett a keveseknek jutó kívánatos szabadidő, ha általánossá és növekvő méretűvé válik, roppant társadalmi problémák eredője lehet – a munkanélküliek esetében pedig egyéni és társadalmi csapás lesz az unalom terjedése miatt is.
Évtizedek teltével a bámulatos automatizálás és a feladatra szabott szoftverek a még munkához jutók túlnyomó többségének feladatait is egyszerűbbé, mechanikussá és – valljuk be – unalmasabbá teszik, és egyre inkább feleslegessé. A munkanélküliség megoldhatatlannak tetszik, holott az úgynevezett általános foglalkoztatottságot a közgazdászok már évtizedek óta az öt-hat százalékos munkanélküliség mellett teljesítettnek tartják. A hagyományos munkarendeket tekintve egyre csak növekszik a munkanélküliségre és így unalomra ítéltettek, önmagukra mindig és így társadalmukra is veszélyes tömege. Válságok idején különösen. Ilyenkor vetődik fel az államilag szervezett közmunka mint pótmegoldás, s ez átmenetileg áldásos is lehet, ha nem büntetés és nem a szociális juttatások helyettesítője. De elsőre ennél is reménykeltőbbnek tetszett az unalom ellen a tévénézés, majd az internet és a mobiltelefon terjedése, mint amelyek betöltik a munkátlanul pergő időt. Vita tárgya, hogy e téren mit eredményeztek e technikai nóvumok, de úgy tűnik, egyelőre nem mentesítették az unalomtól sem az üresség elől a kábítószerekhezmenekülőket, sem az élményért az erőszakhoz fordulókat.
Mit lehet egyáltalán tenni? Nos, azon túl, hogy persze munkahelyek kellenének, ma is érvényesnek tetszik Scitovsky javaslata, hogy ugyanis nem szabad sajnálni a pénzt a közoktatástól, akár más területek rovására sem, a társadalom békéje s jóléte érdekében. Mint jóléti közgazdász, úgy tartotta, hogy a technikai civilizáció árnyoldalaként jelentkező és gyakorta idegbetegségbe, rombolásba forduló tétlenségnek csökkentője a széles műveltséget nyújtó közoktatás. Nyújtson az általános, azaz mindenki számára hozzáférhető iskolarendszer minél több betekintést, legalább minimális jártasságot a kultúra és a sport minél több területén, hogy amatőr szinten, kinek kedve úgy tartja, elfoglalhassa magát.
Ma a világválság s a recesszió árnyékában, a holnap miatti aggodalom közepette a közismereti és művészeti tárgyak oktatására, az általános műveltség növelésére többet fordítani, nos, mindez még lilább kívánalomnak tűnik a döntéshozók szemében, mint harminc-negyven éve. Merthogy az örömtelen gazdaságtól az állampolgár és politikusa egyaránt profitot és növekedést kíván, a szabadidőtől pedig úgynevezett önmegvalósítást. De a profit és a növekedés – éppúgy, mint az önmegvalósítás – csak az iskolázottaknak sikerül, miként még az internettel is csak ők tudják tartalmasan lekötni magukat. A tiszta és fényes plázákban ődöngők, a falvak szélén, az utcákon ácsorgók, a gyatra futballmecscsek után a másik csapat szurkolóival való ökölharcra várakozók csak egy balhéra készülődhetnek – hogy történjen már valami!Miközben okkal-joggal oly sok szó esik rasszizmusról, fasizmusról, egyéb rémekről, kevéssé gondolunk arra, hogy mind e mögött okozóként ott ólálkodik az elviselhetetlen unalom is.
Az igazi megoldás persze a munkahelyteremtés lenne. Érdekes, hogy Andrew Grove, az Intel cég alapítója és irányítója – akit Budapesten Gróf Andrásként ismernek – a tervező kelet-európai parancsgazdaságok húsz évvel ezelőtti bukása után most a megtervezett munkahelyteremtés érdekében a kormányok stratégiai szerepét hangoztatja. Nem a piacét. S ezt tekinti a gazdaságot tervező Kína, India és Brazília példája nyomán elsőrendű, az állam gazdaságpolitikája által teljesítendő feladatnak az Egyesült Államokban is – idézi nyomatékosan álláspontját a The Wall Street Journal. Hátha számunkra sem az államadósság eliminálása az elsőrendű feladat? Hátha egyszer felrémlik, hogy amunkanélküliség és járulékos fenyegetéseinek elkerülése, a munkahelyteremtés, mint a kormányzás jó eredménye, a jó általános iskolázottságtól függ (mintegy a „jó kormányzásról” való révedezés helyett). Hátha...
