A verset Kölcsey művei közül tán a legjobbnak tartja, szereti, de semmiféle ájult tiszteletet nem érez iránta. Szent szöveg, mint a hagyomány egy kitüntetett darabja, de ez számára azt jelenti, hogy élő, használható, hogy közkincs. Nem érzi tehát dehonesztálónak, ha valaki hozzányúl, ha át-, szét- és továbbírja, mindaddig, amíg az eredmény jó vagy rossz művészi ajánlat, nem pedig államilag megrendelt, törvénybe-kőbe vésett normaszöveg.

– Érthetetlen, miért lett botrány az Anima Sound System zenekari feldolgozásából – mondja, miközben megérti, sőt tiszteli azt az értékőrző attitűdöt, amely megretten minden változástól, és világvégeként érzékeli, „ha már a Himnuszunkhoz is hozzányúlnak”. Holott ez tipikusan az a mű, aminek a legtöbb elhangzása, tehát használata blaszfémia a javából, kántálás, gajdolás, szövegromlás, a gyalázatos, olykor csupán groteszk történelmi és hétköznapi helyzetekről nem is beszélve, melyekben hosszú története során a mű elhangzott.

De épp ezzel együtt mélyen a miénk, beégett a magyarság alaplapjába. A szőlővessző naná, hogy a „Tokaj szőlővesszein” felől az, ami. Bús hada, kizárólag Mátyásnak van, ahogy Bécsnek büszke vára, Bendegúznak vére is csak a Himnuszon keresztül létezik. Őt ezek az allúziók érdeklik, az például, hogy ezt a nagyon megterhelt szöveget játékba hozza, átalakítsa, beépítse némely saját művébe. A rosszul kontamináló emlékezet, a rosszulidézettség izgatja, a Himnusz és például a Szózat képtelen és evidens együttese. Ha, mondjuk, valaki nagy buzgalmában összekeveri a kettőt, s a „sír, hol nemzet süllyed el” egyszer csak a „Kunság mezein” találja magát. Úgy érzi, épp ezekben az összeszikrázásokban él és virul a Himnusz. Meg persze abban, hogy vígan és pattogósan is el lehet énekelni a „Megismerni a kanászt cifra járásáról” dallamára.

A szükség van-e pezsdítőbb Himnuszra? – kérdésre azt válaszolja, hogy nincs, és ő nem igazán vágyna olyan új dallamra, pláne szövegre, amelyre Battonyától Nemesmedvesig szambázni vagy csárdásozni, dáridózni kezdene a nép. Szerinte még akkor se lenne új Himnuszra szükség, ha lenne, sőt nemzeti dalát keresné egy működő, közösként megragadható nemzettudat. De ilyen nincs, nem látszik, széttöredezett, elporlott. Se elvileg, se gyakorlatilag nem lehet olyan művet írni, amely hasonló státuszra tudna vergődni, mint Kölcseyé és Erkelé.

A jelenlegi kormányzat átírta az alkotmányt, mi tartaná vissza egy új – konszenzusmentes –Himnusz törvénybe iktatásától? – Semmi – feleli –, legföljebb az, hogy rossz a dolog ár/érték aránya, vagyis igen csekély és csak szimbolikus érdek fűződnék a dologhoz. Ez nem az alkotmány, állítja, amelynek átírása és alaptörvénnyé turbózása nem más, mint a kőkemény hatalmi érdek naftalinszagú palástja. Mivel a fülkeforradalmárok megtehetik, meg is teszik, betörvényezik magukat ezer évre. Demokratikusan létrehozzák az autokrácia kereteit, azt a teret, amelyben egy hosszú hétvégén sarkalatos törvényt lehet hozni arról, hogy hétfőtől minden bankbetét az államkincstáré, vagy hogy a szőkék, kék szeműek nem járhatnak iskolába. Illetve, kis módosító javaslattal, csak ők járhatnak. Azt mondja, ez a látványjobboldal fogékony a szimbólumokra, de akkor érdeklik igazán, ha a nagyon is e világi hatalmat lehet velük, mint valami fogókesztyűvel, megragadni. Nem hiszi, de nem tartja lehetetlennek, hogy dicső festményprojektje után Kerényi Imre új Himnusz írására is kap néhány tízmillió forintot. Az IMF-indoklás szintjén ezt is meg lehetne okolni. Például, hogy a kommunisták is ezt gajdolták az idegenszívű szájukkal, mármint az ellenzék kommunistái.

Egyáltalán kell-e egy országnak kiemelt és alkotmányilag védett megzenésített vers? Objektíve nem kell, mondja, de világszerte szép nemzeti hagyomány. Kicsit olyan, mint a Nemzeti Színház. Ha van, legyen, mert megtestesít valamit, része a közös tradíciónak. De ha nem lenne, ha most kezdenénk himnuszosításba, az nemcsak hiábavaló, hanem ostobaság is lenne.