Merkel, aki vitte a hűtőszekrényt
Bizonyítékul az olvasók elé tárja, hogy Merkel 1981-ben egyik napról a másikra hagyta ott első férjét (de a nevét azért megtartotta), majd annak távollétében visszalopózott a lakásba a házaspár legfontosabb közös vagyontárgyáért: a hűtőszekrényért. Lám, csak a maga javát nézi – érvel Roger Boyes, nem kis indulatokat kiváltva ezzel Németországban. A Stern publicistája a másik véglet: anyakancellárból a bátorság kancellárjává lépteti elő (német szójátékkal Mutti-Kanzlerinből Mut-Kanzlerinné) a kereszténydemokrata politikust.
Ne szépítsük, Európa nem bővelkedik valódi vezetőkben. Angela Merkel sem erre a feladatra született, kénytelen volt beletanulni, de megfigyelők szerint még ma sem élvezi a reflektorfényt. Legalább egy évébe telt, amíg megértette, hogy a válság Németországot is fenyegeti. Habozásával tápot adott azoknak a rosszindulatú pletykáknak, amelyek szerint erős, exportvezérelt ország vezetőjeként éppen érdeke fűződne az euró gyengeségéhez. Azóta sincs grandiózus terve, inkább az állandó változásokra, kihívásokra próbál reagálni.
Német kancellárként persze nincs könnyű helyzetben: ha túlságosan kemény és erőszakos, akkor azonnal ráfogják, hogy „német Európát” akar. Ha nem lép elég határozottan, akkor gyengekezűséggel és az európai értékek veszélyeztetésével vádolják – figyelmeztet Almut Möller, a német külpolitikai társaság (DGAP) kutatója. Olyankor mindig elhangzik az érv, hogy bezzeg Helmut Kohl, a német és az európai egység atyja, ezt biztosan másképp csinálta volna. Érdekes, hogy Gerhard Schröderrel már kevésbé példálóznak. Egy hatásvadász, voluntarista politikus ebben a helyzetben inkább veszélyes lenne.
Merkel a kulisszák mögött szeret tárgyalni, egyezségeket kötni. Sokat és sokáig elemez, nem dönt gyorsan, viszont ragaszkodik a szabályokhoz és a fair játékhoz. Lehet ezt természettudományos képzettségével, hátterével vagy éppen a porosz hagyományokkal magyarázni. Nicolas Sarkozyvel csak kényszerszövetség fűzi öszsze. Más habitusuak, eltérő az értékrendjük és az Európa-képük is, de az idők során valamiféle bizalom kialakult közöttük, képesek együtt dolgozni. Ám Möller szerint valójában Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke Merkel embere, vele valóban jól megértik egymást.
Józansága és kitartása olykor lenyűgöző. Megtanult uralkodni az arcán, mert tudja: még egy grimasz is lejtmenetbe küldheti a tőzsdéket. A múlt héten csak egyszer esett ki a szerepéből: nem rejtette véka alá ingerültségét, miután David Cameron keresztbefeküdt az eurómegmentési terveknek. Merkel tisztában volt azzal, hogy a piacokat elsősorban az nyugtatta volna meg, ha a 27-eknek sikerül egységesen lépniük. Már rég túlvagyunk azon a szinten, amikor az apróbetűs megegyezések, a százalékpontok számítanak; ennél fontosabb, hogy az unió, mint szervezet milyen benyomást kelt. E téren a csúcs eredménye elmaradt a várakozásoktól.
Merkel a kompromisszumok embere, igyekszik a legtöbbet kihozni az adott helyzetből. Most erre telt, ezt kell győzelemként eladni. A kormányközi fordulat azonban nem kedvez a németeknek: tovább erősítheti az aggodalmakat, hogy Európában a nagyobb államok fognak diktálni.
A német parlamenti pártok (a Baloldali Párt kivételével) között alapvetően konszenzus van a külpolitikai, így az Európa-politikai kérdésekben. Sigmar Gabriel, a szociáldemokraták elnöke nemrég ugyan azt állította, hogy ők hatékonyabban kezelnék az európai válságot, mint Angela Merkel (például támogatnák az eurókötvényeket), ám valószínűleg egy más színű kormány alatt sem változna lényegesen a helyzet. A mozgástér nem túl nagy, a parlament, a felsőház és az alkotmánybíróság is árgus szemekkel figyeli, a kormány hogyan próbálja szűkíteni a német szuverenitást.
A politikánál nagyobb kihívást jelent az egyre szkeptikusabb közvélemény, illetve a kis- és középvállalati szektor, amely növekvő fenntartásokkal tekint Európára.
