Fenyőünnep
Az orvos ffigyelmesen végiglépegetett Edu hátán a fonendoszkóp hideg tappancsával, aztán azt hümmögte, hogy tavalyig Csepelen szűrte a melósokat, de ilyen hangja egynek se volt, pedig azok kohászok voltak. Aztán elölről is meg akarta hallgatni: ahogy lekerült a pulóver és meglátta a karjára tetovált számokat, kicsit megenyhült. Edura ráadták az ólomkötényt és odaállították nagy a tábla elé. Forgolódott a távozó néni után, de amikor a doktornő a hangszórón át fi gyelmeztette, hogy ne mozduljon, akkor visszatartotta a lélegzetét és megszeppenve várta a felvétel végét jelző berregést.
Az előhívott filmet leküldték a krónikus gyerekosztályra, ahol mind a ketten nővérként dolgoztak, és másnap a főorvos elvtársnő behívta a nénit Eduval együtt. Mutogatta a képen a foltokat és azt mondta, Edunak muszáj lesz leszoknia a dohányzásról, ez az utolsó pillanat. – Vagy az utolsó utáni – nézett fel jelentőségteljesen. Edu tüdeje tönkre fog menni, a sérült lábában pedig már most is rossz a keringés, attól fázik folyton. Ha nem akarják, hogy a helyzet tovább romoljon, és esetleg amputálni kelljen, azonnal le kell tenni a cigit. Edu látszólag megértette a dolgot, ám amikor a néni parancsoló hangon elkérte tőle a maradék három szálat, nem volt hajlandó odaadni őket. A néni ráripakodott, mire gyakorlott mozdulattal kiütött egyet a dobozból és egyszerűen megette. Lógtak kifelé a dohányszálak a szájából, mintha valami furcsa fanszőrzet nőtt volna hirtelen az ajka körül, a néni pedig egy őrmester hangján ordított vele, hogy pfuj, köpje ki, de azonnal, mintha valami engedetlen kutyát idomított volna. Edu érezte, hogy vereséget szenvedett, és sercentett egy férfiasat a kórházi járdára, aztán átnyújtotta a Fecske horpadt dobozát.
– Hát meg akarsz halni? – kérdezte elcsöndesedve a néni, és tolta a húgát a bejárat felé, mert még az kellett volna, hogy ez a mamlasz meg is fázzon itt neki a beteg tüdejével.
Edu attól fogva állandóan a büfébe járt, és szünet nélkül ropogtatott valamit. Legjobban a citromízűnek csúfolt, valójában csak savanykás, kimért nápolyit szerette, annak is a törmelékét, amit lapáttal kotortak ki az edény aljáról, és feleannyiba került, mint az ép szeletek. De rászokott a medvecukorra meg a Melba kockára is.
A dohányzásról való leszokás heteiben Edu nemcsak a kórházi büfére kapott rá, hanem a könyvtárra is. A D épület földszintjén volt egy túlfűtött üzemi fiókkönyvtár, amelyet se az orvosok, se a nővérek nem látogattak. Csak nagyritkán esett be ide valaki, ha rendezvényre kellett hazafias vers, vagy a brigádnaplóba, faliújságra valami lelkesítő idézet. Ételt ide elvileg tilos volt bevinni, de mivel Edu volt jóformán az egyedüli látogató, a sánta könyvtáros fiú még a nápolyis staneclitől is eltekintett.
Edu először tévedésből jött be. A nővérek egy hétfői reggelen átszalajtották őt az F földszintjére egy rakás kifőzött vesetállal, de eltévedt, és ide nyitott be. A falon egy munkaversenyre buzdító plakátot látott, a pult mögött pedig egy fiatalembert, aki könyvekbe pecsételt. Edu imádta a pecsétnyomókat, úgyhogy visszafelé már direkt bejött és elnézte egy ideig, ahogy az új könyveket fölveszik az állományba.
A kölcsönző pulttal szemben egy zárható üveges szekrény állt Sztálin és Rákosi műveivel. A kulcs ott fityegett a zárban, és a fiú mindjárt meg is kérdezte az elvtársnőt, hogy esetleg tanulmányi versenyre kíván-e felkészülni, ám Edu csak rázta a fejét. Nem tudta megmondani, mit is szeretne olvaskodott, fi gyelmébe ajánlotta az Építjük a nép országát című művet, aztán a Modern háziasszony képeskönyvét. Ez utóbbi már jobban tetszett Edunak, nyilván a képek miatt, és bólogatott, hogy ezt adják majd oda neki, ha legközelebb jön.
A hét további napjain aztán mindig ezt kérte ki, ugyanazt a néhány képet vizsgálgatva, míg a szabadpolcok alján rá nem akadt az Anya és gyermeke az állatvilágban című képeskönyvre. Attól fogva ezt a kettőt váltogatta, míg kívülről nem tudta a munkahelyi öltözet alapszabályait és azt, hogy az őzike a tizenharmadik oldalon van. Ha a nápolyi véletlenül a lapokra hullott, Edu megnyálazott mutatóujjával fölszedegette a morzsákat és letörölte a papírt a pulóverre könyökével. Nem a könyvtáros fiútól tartott, tényleg a könyvet féltette: vigyázva lapozott, szinte megilletődötten.
Általában három körül érkezett. A délelőtti munka már véget ért, a krónikus osztályon a kicsik még aludtak, a délutáni műszak csak fél ötkor indult. Edu beült a szabadpolcok mögötti támlás kanapéra, és már nyúlt is a dohányzóasztalon hagyott két könyvért, amit külön az elvtársnő kedvéért hagytak elöl. Elsőre mindig az őzikéhez lapozott, innen haladt aztán viszszafelé vagy előre. Utána jöttek a takarítási és szépségápolási praktikák, ezt is nagyon szerette. Éppen annál a képnél tartott, ahol egy fi atal, kendővel lekötött hajú nő kilép az ablakpárkányra, ami nemcsak balesetveszélyes, hanem szükségtelen is, amikor hirtelen megérezte, hogy figyelik.
Szemben, a dohányzóasztal túloldalán egy huszonéves, sovány, kezeslábast viselő férfi állt. A csöpögő radiátor miatt hívták le. Megnézte, végigtapogatta a festékkel vastagon bemázolt csövet, ellenőrizte a szigetelést, és mivel nem talált semmit, beült egy kicsit az olvasópolc mögé melegedni. Bámulta Edut, és ropogtatta vörös ujjait. Edu a zöld kórházi köpenyt gondosan felakasztotta a bejárat melletti fogasra, így most csak egy barna pulóver volt rajta. Korábban a néni unszolására mindig viselt melltartót, az utóbbi hetekben azonban erősen hízni kezdett az állandó nassolástól. A melltartó bevágott, ezért Edu reggelente nem volt hajlandó fölvenni, a kombinéra húzta fel a pulóvert. Hatalmas, ölébe lógó mellei átütöttek a kinyúlt anyagon. A nápolyis zacskót maga mellett tartotta, időről időre belenyúlt, tömpe ujjait állandóan nedves ajkához közelítette.
Egész lényében volt valami taszító, animális butaság, ami ugyanakkor különös, delejes vonzerőt is gyakorolt a férfira, aki egy idő után megkérdezte, hogy mit olvas az elvtársnő. Edu felnézett, és kissé hunyorogva bámult a vastag szemüveg mögül a karbantartóra, aki megismételte a kérést. Edu azt felelte, könyvet, és visszazuhant a párkányra lépő háziasszony helytelen mozdulatának tanulmányozásába. A férfi megkérdezte, hogy érdekes-e, és átült mellé a kanapéra. Edu engedelmesen elé tolta a képet, aztán az Anya és gyermeke az állatvilágban című képes albumot is, benne az őzikével. A karbantartó azt mondta, ez neki is tetszik, aztán elmesélte, hogy gyerekkorukban nekik is volt őzikéjük. Falun laktak, az apja erdőőr volt. Ő hozta haza egyszer vadászatról, mert az anyját meglőtték.
A húgával ketten nevelték fel, bejárt a lakásba is. Edu nem reagált, de amikor másnap a karbantartó megint megjelent, megörült neki, és rögtön kinyitotta az albumot az tizenharmadik oldalon. Mivel a radiátor továbbra is csöpögött, a fiatalember nem ért rá, alá kellett feküdnie az illesztésnek. Edu előzékenyen adogatta neki a szigetelőanyagot. Csodálattal adózott az egész műveletnek, mint aki még soha nem látott eleven karbantartót, pláne nem munkában. Lehajolni ugyan csak nehézkesen tudott, óriási melle ilyenkor a térdéig csüngött, de azért ő is szemügyre vette a végeredményt, és mosolyogva nyugtázta, hogy most már egész biztosan jó lesz. Előtűntek a szájából a szétcigarettázott, fekete fogcsonkok, a szeme pedig csíkká szűkült puha tésztaarcában. Fölegyenesedett és felszabadultan fingott egyet. A karbantartó elvtárs elköszönt, Edu pedig visszadöcögött a képekhez és a nápolyis zacskóhoz, ami már majdnem üres volt. Ekkor, ahogy szokta, letépte a stanecli alsó sarkát és felülről a szájába rázta a morzsákat. A karbantartó épp a kabátját vette, még látta a zacskó tőgyét nyalogató Edut, és megborzongott, mint aki még ki se lépett a hidegbe, máris fázik.
December elején megint hoztak egy kartondoboznyi új könyvet. Használtak voltak, de a könyvtári állomány számára újak, beléjük kellett pecsételni a fiókkönyvtár nevét és beírni a sorszámot. A könyvtáros fiú megengedte Edunak, hogy a kölcsönző pult külső oldalára telepedve pecsételgessen. Edu nagy műgonddal dolgozott, hónalján kerek izzadtságfolt ütött ki, pelyhes felsőajka gyöngyözött az izgalomtól. A könyvek nagy része a tudományos szocializmus polcra került, de volt néhány viharvert művészeti album és egy-két mesekönyv is. A Csipkerózsikát felütve Edu megdermedt az izgalomtól, mint aki addig ismeretlen csodát lát. A gyerekosztályon és a könyvtárban valóban nem volt más térbeli mesekönyv. A lapokat szétnyitva palota emelkedett, hegyes tetők tornyosultak vagy alagút mély üregek nyíltak. A palotában lakott a gonosz boszorkány, aki ajtaja mögül leskelődött.
Egy lapszéli papírnyelv segítségével a gótikus kisablak hol felnyílt, hol becsukódott, és az ablakban megjelent a banya leskelődő feje. Edu különös, göcögő hangokat adott a gyönyörűségtől, és már nem is érdekelték az Anya és gyermeke az állatvilágban meg a Modern háziasszony ábrái: félrevonult a polc mögé, az úgynevezett olvasósarokba, és nyitogatta-csukogatta a könyvet. Csipkerózsika százszor is megszúrta a mérgezett orsóval az ujját, a szakács pedig százszor kiejtette kezéből a fakanalat, amikor meglepte az álom. A háromkor újfent megérkező karbantartó nem győzte dicsérni a könyvet, és azt mondta Edunak, a kórháznak is vannak ilyen titkos folyosói, amikhez egyedül neki van kulcsa.
Ha Edu akarja, megmutatja majd egyszer. És leviszi Edut a proszektúrára is, ha érdekli. Nem tudhatta, hogy Edunak fogalma sincs, mi az a proszektúra, egyébként pedig több hullát látott eddigi rövid életében, mint amennyi ott valaha megfordult. A sánta könyvtáros hallgatta, miket beszél az elvtárs a polc mögött, de nem lépett közbe, és később se árult el semmit, amikor a néni üvöltve követelte, hogy mondja meg, ki volt az rohadék, az a szemét, kivel állt szóba a húga a műszakok közötti szünetekben.
Fenyőünnepre a krónikusról is hazaengedték a gyerekeket, csak a nagyon súlyos betegek maradtak bent. Noha a hó szinte szüntelenül esett már november végétől, az ünnepek előtt erős olvadás jött, és Edu egyfolytában törölgette a felmosófával a latyakot a látogatók után.
A gyerekek maguk csináltak hosszú füzért színes papírokból, ezzel díszítették fel a fát. Szaloncukrot abban az évben nem lehetett kapni, az egyik kisfiú anyja hozott be horgolt csillagokat, a fa tetejére pedig angyalhajat aggattak.
Amikor körbeállták a fenyőt, a kezét markolászó masnis kislány kérdezett valamit a nénitől, aki azt felelte, hogy senkinek a születését se ünnepeljük, a csomagokat mind a Télapó hozta. Miközben válaszolt, nem a kislányt nézte, hanem az Edut fürkészte. Hogy egy idő óta mennyire kikerekedett. – Senkinek a születését se ünnepeljük – mondta még egyszer, nyomatékosan a gyereknek, most már felé fordulva.
