Ám az örök kakukktojás Nagy-Britannia (az erre különösen alkalmas Cameron főszereplésével) most először nyíltan megvétózott egy összeurópai kezdeményezést. Az euróövezet valóban recseg-ropog, de a nagyobb költségvetési fegyelmet kéretik nem beleírni az EU-alapszerződésbe: ezt a külön álláspontot Magyarország (konkrétan Orbán) is felvállalta. Ami pedig az Európai Bizottságot illeti (élén Barrosóval), az integráció őrangyalának számító testület ezúttal a partvonalról nézte a tagállamok csatáját.

A lelkes portugál, akit lejátszottak a színpadról. Igaz, a szövegkönyvében is az szerepel: „oldalra, el”. Mi tagadás, ezt a szerepét is méltósággal alakította.

Pedig José Manuel Barroso pontosan azt mondta, amit a karaktere megkíván. Az Európai Bizottság elnökeként efféle üzenetekkel szórta tele a médiát a decemberi EU-csúcs előtt: „Nem azt várom az állam- és kormányfőktől, hogy azt közöljék, mit nem tudnak megtenni, hanem azt, hogy mit fognak tenni Európáért.”

Ez nem jött be. Barroso hiába rágta az európai politikusok szájába, mit kellene meglépni az euró megmentéséért. Például – mind a huszonhét tagállam egyetértésével – módosítani az EU alapszerződését.

Karizmatikus egyéniségnek igazán nem nevezhető a volt portugál kormányfő-külügyminiszter. De gyakorlott diplomataként teszi a dolgát, és a felemás eredménnyel zárult brüsszeli csúcstalálkozó előtt megüzente azt is: „Az egész világ bennünket néz. Nem még több nemzeti problémát, hanem európai megoldásokat akarnak tőlünk.”

Márpedig a világ nagy adag nemzeti problémát kapott a nyakába, és ezt Barroso, a nemzetek felett álló bizottság vezetője sem tudta megakadályozni. Utólag már belegondolni is kínos, hogy a csúcs előtti napokban azt magyarázta az unió miniszterelnökeinek: az alapszerződést így is lehetne módosítgatni meg úgy is.

S aztán jött a brit David Cameron, és beleköpött a levesbe. Az euró megmentését célzó intézkedésekről nem sikerült uniós körben megegyezni, maradt a kormányközi szerződés.

Kormányközi: ez az egy szó jelzi az EU-intézmények, az uniós módszer, végeredményben tehát José Manuel Barroso kudarcát. Ezt kell méltósággal viselnie. Cameron fütyül rá, a brit euroszkeptikusok leg ádázabb ellensége amúgy is az Európai Bizottság elnöke. Titokban Nico las Sarkozy is örül, a kormányközi eljárás az ő francia szívének is kedvesebb. Merkel pedig bánkódhat, a németek EU-keretekben képzelték el a megoldást – de politikai valóság is van a világon.

Éppen ez a valóság ültette a székébe Barrosót is. 2004-ben őt húzták elő a kalapból, amikor a britek (már megint a britek) megfúrták a legesélyesebb jelöltet, a veszélyesen integrációpárti belga Guy Verhofstad tot. A portugál kollégát viszont senki sem utálta eléggé ahhoz, hogy megvétózza a kinevezését.

Másodszor is bejött neki, hogy nem vált ki erős érzelmeket: 2009-ben a tagállamok újabb öt évre őt tették meg bizottsági elnöknek. A nem túl hízelgően Mr. Kompromiszszumként is emlegetett Barrosót gyakran vádolják azzal, hogy nem adott hatékony választ a gazdasági válságra. Most a tagországok vették ki a kezéből a megoldáskeresést, amire az 55 éves portugál csak így reagált: „Ez sosem fog működni.”