Lengyel „háború” 30 évvel ezelőtt
Mások ezt vitatják, sok részlet továbbra sem világos, ám ami történt, az tökéletesen megfelel a puccs ismérveinek. Az ország hadügyminiszter-miniszterelnöke reggel hat órakor rádió- és televízióbeszédben jelentette be, hogy felfüggesztik a szabadságjogok többségét, a társadalmi szervezetek, szakszervezetek nem működhetnek, korlátozzák az állampolgárok mozgását, a gyülekezési és szólásszabadságot, a pénzforgalmat. Kijárási tilalmat vezettek be. (Ezt az éjféli mise idejére felfüggesztették.)
Nem lehetett külföldre utazni, elhallgattak a telefonok. Csak pár kiválasztott újság jelenhetett meg, a televízióban egyenruhás bemondók olvasták fel a közleményeket, a híreket. Az ellenzékieket internálták. Wojciech Jaruzelski mindezt a romló ellátási helyzettel, a gazdaság és az állam szétesésével s a teljes káosszal fenyegető előre bejelentett általános sztrájkkal indokolta.
Nem beszélt a lehetséges szovjet katonai intervencióról. Ez utóbbi lehetőségéről azóta is vitatkoznak. Brutális volt a moszkvai nyomás Varsóra, hogy vessen véget a Szolidaritás mozgalmának, és állítsa helyre az állami fegyelmet, a levéltárakban nem találtak olyan dokumentumokat, amelyek azt igazolnák, hogy készültek a bevonulásra.
Tizenharmadika éjjelén rengeteg embert tartóztattak le. A Szolidaritásnakmégis sikerült több üzemet, bányát elfoglalnia, sztrájkot kezdeni egyes helyeken. A sziléziaiWujek bányánál a sortűznek kilenc halálos és 21 sebesült áldozata volt. A lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete 2006-ban összegezte: 1981. december 13-a és 1983. július 22-e között ötvenhatan haltak meg sortüzek és verés következtében.
A puccsot hónapokkal korábban előkészítették, a bevezetését meghirdető plakátokat szovjet nyomdák készítették el. A katonaság és a BM gyakorlatokkal készült fel az akciókra. Fegyvereket osztottak ki az önkéntes rendőröknek és a mobilizálható BM-nyugdíjasoknak. A társadalom egy része ellenállt, illegálitásba vonultak a Szolidaritás és más társadalmi szervezetek, lapokat adtak ki, tiltakozó akciókat, tüntetéseket szerveztek. A válasz: hadbírósági ítéletek sokasága, verések, állásvesztés, sokakat emigrációba kényszerítettek. A rendszer próbált a hazafias szellemre hivatkozni, s a nyugati embargó, bojkott ürügy volt a nacionalista hisztéria ideiglenes hivatalos felélesztésére is.
A kormányzat totális jegyrendszerrel próbálta javítani az összeomlott közellátást – ez valamelyest sikerült, s a boltokban megjelentek az áruk. 1982. december végén felfüggesztették, majd fél évre megszüntették a szükségállapotot. A társadalmi béke azonban csak látszat volt, erős földalatti és féllegális struktúrák léte tette nyilvánvalóvá: a lengyel társadalom nagy része nem akarja a reálszocializmust.
A decemberi havas vasárnapon a frissen alakult WRON (Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa) az akkor hatályos lengyel alkotmányban szereplő „hadiállapotot” vezette be. A magyar pártfőnökség ezt feltehetően rémisztőnek tartotta, és helyette nálunk a szükségállapot fordulat vált kötelezővé. A lengyelek akkoriban röviden „háborúnak” nevezték, ami velük történt.
A Népszabadság akkori véleménycikke a szükségállapot okát abban látta, hogy a „külső támogatástól is ösztönzött ésmindinkább elszemtelenedett ellenforradalmi erők Lengyelország és Európa békéjét is felelőtlenül kockáztatva átléptek minden törvényes keretet”. A cikkíró bízott benne, hogy hamarosan bekövetkezik a normalizálódás és a kibontakozás.
