Egy évvel ezelőtt még könnyebb lett volna megmondani, megteheti-e a magyar kormány, hogy 3000 milliárd forint (az éves GDP tíz százaléka) sorsáról, a közgazdasági racionalitást és az adófizetők érdekeit zárójelbe téve, politikai döntést hozzon.

Annyiban mindenképpen, hogy akkor még megvolt a magánnyugdíj-pénztári vagyon, vagyis volt miről dönteni. A jelek szerint most egy újabb, hasonló volumenű döntést terveznek: Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési miniszter egy hét végi pécsi nemzetközi nukleáris konferencián bejelentette, hogy – ha a kabineten múlik – mindenképpen építünk két új atomerőművi blokkot Pakson, kerül, amibe kerül.

A rendelkezésre álló adatok szerint nagyjából 3000 milliárd forintba kerülne, csakhogy az államkasszában nincs ennyi pénz. A konferencián – ahonnan Fellegi távozott, még mielőtt a vitára sor került volna – kiütéssel győzött az a szakmai álláspont, hogy csalfa ábránd a projekt külföldi finanszírozásában reménykedni, másrészt pedig botor dolog lenne újabb 60-80 évre elköteleződni egy Európában régóta leszálló ágban lévő, viszont folyamatosan dráguló technológia mellett.

Az is kiderült: sem a kormány, sem más nincs a birtokában olyan számításnak, ami alapján megalapozottan állítható, hogy a paksi bővítés megtérülő beruházás lenne. Még a szakminiszter sem mondott ilyet: szerinte Paks II. drága lesz, de az atomerőmű „politikai termék”, amiről politikai szempontok alapján kell dönteni.

Már csak az a kérdés: hány ilyen döntést engedhet meg magának Magyarország?