Most éppen az új és megújuló állami kitüntetésekre tettek javaslatot. Belekapva: marad a Kossuth- és a Széchenyi-díj, a Magyar Corvin-lánc, jön a Magyar Szent István Rend (Mária Terézia nyomdokain), a Magyar Becsületrend (talán a francia után) meg néhány magyar érdemérem a kevésbé kiválóaknak. A magyar képviselő uraknak amúgy igazuk van. Semmi sem (volna) jellemzőbb egy közösségre, mint az állam által odaítélt elismerés. De: nekünk senki ne beszéljen a jövőben a kétharmad konzultációiról, belátásáról.

Mert ez a kétharmad még azt sem látja be, hogy a kitüntetést az állam ítéli ugyan oda, de a közösség bólogat hozzá, kacag rajta vagy netán csóválja a fejét. És ez a bólogatás, kacagás vagy értetlenkedés húsz éve az éppen regnáló hatalom előjelével felváltva folyik. Az új kitüntetések most a kétharmad kitüntetései lettek –még kitüntetettek nélkül. Most sem részesítettek senkit abban a kitüntetésben, hogy megkérdezzék. Az ellenzékről megint sikerült megfeledkezni. Szép, de mostanra kissé elhalványo dott remény: a kétharmad hatalma örökkön-örökké tart.

Bár az sem lesz jobb, ha hatalomba jön az ellenzék, ott is akadnak, akik a „plecsnikben” lelik meg életük értelmét. Lesz majd, aki rögvest eltörölné a „köztársasági elnök két angyallal mint pajzstartóval ellátott” vagy a „kormányfő cserfaággal és olajággal övezett” címerét. Lesz min háborúzni.