Körülbelül negyvenedikként kerültem sorra.

– Akkor kezdheti – szólt a szakállas alak az asztal mögül. Még ketten ültek mellette, a rendező meg egy világtalan nő, aki a hiteles hangzást felügyelte.

Mélyet lélegeztem, majd gyomorfalam megfeszítve összeszorított fogakkal erőteljesen kifújtam a levegőt, amitől az rövid szisszenéssel tódult ki az orromon. A következő másodpercben szélesre nyitottam a számat, ez mindig a legkritikusabb momentum volt, majd magas, szaggatott kacajt hallattam. Hátravetettem a fejem, s lehunyt szemmel gurgulázó, bugyborékoló nevetésben törtem ki. A vállam rázkódni kezdett, majd a hangerő fokozása közben a térdemet csakodva előredőltem, mint aki nem bírja tovább. Az erőlködéstől kivörösödött az arcom és könny szökött a szemembe. Valami mulatságosra próbáltam gondolni, ám ez nehezen ment, mert a kitartó gyakorlás során már minden puskaporom ellőttem.

– Elég lesz! – szólalt meg ismét aszakállas. Valamit pusmogott a többiekkel, majd újfent felém fordult.

– Egész jó. Bejutott a következő körbe.

A döntőre egy hónappal később került sor, de addig még három selejtezőn kellett átverekednemmagam.A kőkemény gyakorlás meghozta a gyümölcsét, nevetésem selejtezőről selejtezőre vált egyre simábbá és természetesebbé. Az utolsó hétre szabadságot vettem ki, s habár emiatt a főnökömnek kellett beállnia a pult mögé, már semmi sem érdekelt. Csak a döntő járt az eszemben.

Legutolsó ellenfelem egy Almácska művésznevű, piros orcájú, húsosabb háziasszony volt, akivel az öltözőből kijövet váltottam néhány barátságtalan pillantást. Hatalmas volt a tét mindkettőnk számára, egy gondtalan időszak ígérete.

Úgynevezett párbajra szólított bennünket a zsűrielnök. Izzadó tenyérrel léptem a színpadra. A nő kezdte, és bármilyen nehezemre esett is, meg kellett állapítanom, nem véletlenül maradt talpon a versenyben. Hullámzó keblekkel, magával ragadóan hahotázott, még a sokat megélt zsűritagokat is jókedvre derítette. Miután végzett, szusszant egyet és magabiztosan mért végig.

Most vagy soha, gondoltam magamban, és erősen összpontosítva nekifeszültem az utolsó, sorsdöntő próbálkozásnak. Amikor egy perc múlva kimerülten és a görcsös röhögéstől fulladozva befejeztem, úgy éreztem, ez életem csúcspontja.

Idegesen toporogva, ám reménykedve vártam az eredményhirdetésre. A szakállas zsűrielnök végre megszólalt.

– Egyedülállóan izgalmas, remek verseny végéhez érkeztünk el. Döntőseink rendkívül nehéz helyzetbe hoztak bennünket, az utolsó párbajig teljesen nyílt maradt a küzdelem. Úgy érezzük, bármelyikük méltán lehetne szponzorunk nevetőembere a Vicces törlesztőrészletek kampányában. Azonban győztes csak egy van, ez pedig maga! – süvöltötte Almácska irányába.

– Azért, hogy ön is szép emlékekkel távozzon – fordult felém a tapsvihar elültével –, fogadja el tőlünk ezt a különleges vicclexikont, ami remélhetőleg még sok kellemes percet fog szerezni.

Leforrázva álltam, megköszönni is alig tudtam a második díjat. A hiábavaló gyakorlással eltöltött órák jártak a fejemben, a minden alapot nélkülöző bizakodás. Megint elbuktam, és az sem vigasztalt, hogy ezúttal csak az utolsó pillanatban. A szinte önkívületi állapotban viháncoló Almácskát figyeltem, aki bemutatott egy pukedlit, hogy a sötétszürke öltönyös szponzortól átvegye a kis piros autó kulcsát. Láttam, amint a fazék mellől kötényét szögre akasztva, a reflektorfényben néhány perc alatt villogó fogsorú plakátarccá változik, hogy egy évre mindenki ismeretlen ismerőse legyen. Vicces törlesztőrészletek... Almácska, a nevetőember...

Egyszerre elfogott valami, és hiába próbáltam összeszorított fogakkal uralkodni magamon, a levegő erőteljesen, szisszenve tódult ki az orromon. A következő pillanatban hátravetettem a fejem, s a vállam rázkódni kezdett. Önfeledten, kivörösödött arccal dőltem előre. Könny szökött a szemembe.