Mellékesen tarolóbajnok
Bő tíz éve, egy beugrással kezdődött minden. Beatrixet egy barátságos meccsre hívta ismerőse, mert az egyik csapatból hiányzott egy játékos. Elfogadta az invitálást, s bár addig csak tévében látott bowlingpályát, hamar kiderült, van érzéke a gurításhoz. Sorra feküdtek a bábuk előtte. Fel is kérték állandó csapattagnak. Nem sokkal később pedig már egy egyesületnél is felfigyeltek rá, biztatni kezdték, vegye komolyan a tekéből Amerikában kifejlesztett bowlingot. Megfogadta a tanácsot, s gyorsan kiderült, jól döntött. Annyira, hogy 2003-ban, alig négy évvel legelső gurítása után már kvalifikálta magát a sportág egyik legnagyobb, legrangosabb megmérettetésére, az egyéni világkupára. Száz ország legjobbjai között újoncként harmincnyolcadikként végzett, s elnyerte a „Sportswoman of The Year” (Az év sportolónője) különdíjat. A következő évben pedig már tizenkettedik lett a világkupán – a mai napig ez a legjobb eredmény, amit magyar bowlingos elért. Azóta a legjobb hazai női versenyzőként, sokszoros válogatottként és magyar bajnokként folyamatosan ott van a nemzetközi élmezőnyben.
A harminchárom éves Pesek Beatrix teljesítménye önmagában is elismerésre méltó, ám van, ami még inkább felértékeli eddigi eredményeit. Míg legnagyobb külföldi riválisai, így a svéd, a finn, a brit és az amerikai játékosok többsége a jelentős szponzori támogatásnak köszönhetően profi versenyző, ő e tekintetben abszolút amatőrnek számít. Munka mellett, spórolt pénzéből, családi segítséggel edz, utazik, s gurítja be magát évről évre a világ élvonalába. Csak jelzésképpen: a világ egyik legjobbjaként meg kell becsülnie, ha akad olyan légitársaság, amelyik vállalja, eltekint a nehéz golyók miatti túlsúlypótdíjtól, amikor a világversenyekre utazik.
A Budapesten született, de a Börzsönyben fekvő Kemencén nevelkedett Pesek Beatrix a Testnevelési Egyetemen végzett. Előbb úszás- és aerobikoktatóként dolgozott, ma viszont már egy utazási iroda alkalmazottja. Szervezi az ügyfelek nyaralását, s csak ha az irodában végzett, akkor jut ideje edzeni. Bár sokan legyinthetnek erre, mondván a „gurításra” nem kell különösebben keményen készülni, valójában ennek épp az ellenkezője igaz. A bowlinghoz – ami elsősorban abban különbözik a tekétől, hogy kilenc helyett tíz bábu áll a pályán, a golyók pedig nagyobbak, s három lyuk van bennük az ujjaknak – elsősorban jó erőnlét szükséges. Egy verseny akár nyolc órán át is tarthat, s előfordul, hogy csak egy mérkőzésen kétszázszor kell elgurítani a hétnyolc kilós golyót. A gurítás technikája sem mellékes, a profik többféle golyót használnak. Mindegyiknek más a felülete, változó a belsejük kialakítása, így például „csavarva” másként kanyarodnak a pályán.
Mindezt Beatrix lényegében autodidakta módon sajátította el. Itthon – bár évről évre népszerűbb a sportág, már 200-250-en is elindulnak a versenyeken – az edzői háttér épp csak kialakulóban van. Januárban megtakarított pénzéből Mexikóba utazott, ahol az amerikai profi liga egyik volt tagjától vehetett leckéket. A napokban pedig újabb edzőtáborba indult: novemberben Dél-Afrikában rendezik a világkupát, s ott szeretne a legjobb nyolc közé bejutni.
Bár ez óriási bravúr volna, korántsem biztos, hogy a remélt dél-afrikai siker sportkarrierjének csúcsát jelentené. Szakmai berkekben azt tartják, hogy a bowlingversenyzők 35-40 éves korukban „érnek be” igazán. Addig pedig Pesek Beatrixnek lesznek még nagy dobásai.
