A világ egyik legnagyobb hatású újságszerkesztője, aki Makóról indulva az amerikai sajtó egyik legnagyobb személyiségévé vált, azt írta: „Egy életrevaló, elfogulatlan, közszellemtől áthatott sajtó, amely megfelelő felkészültségénél fogva tudja, mi a helyes út, s van bátorsága annak hirdetésére, fenntarthatja a morált, amely nélkül a demokratikus kormányzás is képmutatássá aljasulna. Egy cinikus, mások zsoldjába szegődő, demagóg sajtó idővel magát a népet is erre a szintre züllesztheti le.”

Ő maga az amerikai elnökkel is perre ment az igazáért. Nyert.

Azt akarta, hogy a szakma is nyerjen. Végrendeletében egyetemi újságíró szakra és díjra szolgáló alapítványt tett. A Pulitzer-díjat csak azt követően adhatták ki, hogy az első évfolyam végzett.

A díj híresebb lett még nála is. Családjának kizárólagos engedélyével Magyarországon is oszthatnak nevét viselő emlékdíjat.

Lenne minek nekimennie most Joseph Pulitzernek. Úgy fest, hogy az utóbbi időkben komoly hátrány Pulitzer-díjazottnak lenni. 2004-ben például Mong Attilát jutalmazta a zsűri. Az újságíró nemrég a sajtószabadság melletti „csendes” kiállása miatt kényszerült távozni a közrádióból. 2009-ben Krizsó Szilvia lett emlékdíjas azért a köztévés műsorért, amelyből most kiszorult. Ha több helyünk lenne, folytatnánk a sort.

Nem szipogva, megrendülve.

Pulitzer egy nyári napon, vagy 120 éve, New Yorkban délben ment a munkahelyére. Meglepetten fordult titkárához: fényes nappal ilyen sötétség? Süt a nap, szerkesztő úr. Lehetetlen. De bizony.

Így derült ki, hogy megvakult.

És csinálta tovább.