Végigmér, amikor belépek hozzá, és lebiggyeszti a száját, na, ez az. Ez a másik, amit nem tudok elviselni, az egyik a ciklámen, a másik ez a bizonyos biggyesztés. Ott ül az ágyon, szól valami zene, persze fúvós, mert arra ad, hogy ha elmúlt éjfél, és én megjövök, akkor zene szóljon, leginkább fúvós, mert tudja, hogy attól kiborulok. Ne szóljon fúvós éjfél után. Éjfél után legföljebb csak cselló legyen, ha jövök. Az is csak halkan vagy sehogy. De ezt hiába mondom neki. Néz rám, bigygyeszti a száját, festi a körmét, pepecsel azzal a bizonyos árnyalattal, s kérdezi, hogy hol voltam. Nem csoda, hogy kiugrik a helyéről a szívem. Hol lettem volna? S különben is, mire föl ez a múlt idő? A pokolban voltam, sőt most is ott vagyok.

Mire végigmér megint, s azt mondja, hogy aha. Na, ez is, ez az aha. Milyen alattomos tud lenni ez a szó, ez az aha. Aha, aha, s közben a fúvósok. A pokolban vagyok, jaj, szegény hazám. Meg lehetne érteni, hogy nem vagyok jól, nem vagyok jól, mostanában nem vagyok túl jól. Annyi minden bajom van. Hallgatom a fúvósokat, s közben az arcukat látom, elképzelem, ahogy rajtam röhögnek. Hámlik le rólam a minden. A barátaim elhagynak, meghalnak, és nem hívnak többé, nem is keresnek, a szerelmeim már nem szeretnek, kifogy a vérem, mint a tinta, és hámlik a szívem.

Az emberek hazudnak nekem, és én is hazudok nekik, látom a szemükben. Nem az a fontos, amit mondanak, hanem az, amit nem nekem mondanak, de éppen az az, amiről nem lehet velük beszélni. Aha, persze, mondja erre, aha. S kinyújtja a lábát, fölmutatja a lámpafényben, mint egy nedves, lassan száradó totemállatot. S kérdezi, hogy akkor nála mit keresek. Jaj, szegény fejem, fáradt vagyok, most egy kis csönd kellene nekem, de az is csak nagyon halkan. Nézem a cikláment, és hallgatok.

Milyen nyugodt, ahogy azzal az apró ecsettel piszmog. Mint akinek fontos dolga van, úgy festi a körmét, velem meg forog a világ. Van köztünk méterben kettő, évben pedig talán három. Biggyeszti a száját, s kérdezi, hogy mennyit, a pokolban esténként mennyit költök. Amit úgy kell érteni, hogy mennyit iszom. Ezt nem szeretem, pénzről nem szeretek beszélni, főleg vele nem. Nem elég a ciklámen éjfél után, meg ez a sok rohadt aha, de még a pénz is. Nem számít. Pénzről beszélni, mikor a világmindenség több darabban, jaj, szegény hazám. Hallgatok, mire azt mondja, hogy úgy volt, hogy az ősszel elutazunk, nem várjuk meg a tavaszt, elrepülünk valahová, és átbeszélünkmindent, de főképpen a jövőt. Ja, persze, a jövő. Hogy erre nem is gondoltam. Nem elég, hogy a pokolban voltam tegnap, ezek szerint holnap is megyek.

Néz rám, s kérdezi, hogy az írással pedigmi lesz.Merthogy azt ígértem volna neki, hogy megírom a könyvet, azt a bizonyos regényt, amire engem szültek, s azutánmindenmásképpen lesz velem és velünk. Mit mondjak erre? Megírnám, de le vagyok írva. Leírtak, mielőtt megírtam. Nem akarok a könyvről beszélni, nem akarok a pénzről beszélni, nem akarok a jövőről beszélni, a jövőről pláne nem, ezt igazán meg lehetne végre érteni. Meg azt is, hogy nem szeretem a ciklámennek ezt a bizonyos árnyalatát, s nem értem, hogy miért kell a lábán a körmöt éppen ilyen színűre festeni. Mintha nem volna mindegy, nem volna teljesen mindegy, hogy éjszakánkéntmilyen színű lábbal rúgjuk egymást halálra, én a szőnyegen ülve, ő az ágyon, ilyenkor az élet köztünk méterben kettő, percekben talán három.