Vesztes halottak köre
Az a „panteon” sokféle embert és sorsot láncol össze. Vannak itt elhamvadt szocdemek, exszocdemek és kommunisták, nagy tudósok és véreskezű hóhérok. Itt nyugszik a régi halottak közül Frankel Leó és Szabó Ervin, aztán sok ’19-es, akik a vörös terrort irányították, s a fehérbe haltak bele. Itt van Somogyi Béla, aki leleplezte mindkét terrort, és a fehér különítményesek, a jobbikosok eszményképei gyilkolták meg. Ide érkeztek haza Keletről Kun Bélával az élükön a Tanácsköztársaság népbiztosainak –nevei. Őket a „nagy terror” éveiben a Szovjetunióban pusztították el, többnyire a maradványaikról sem tudunk semmit. Nyugatról tért meg Landler Jenő, még nyugatabbról a spanyolosok Zalka Máté vezetésével. Horthyék vagy Hitlerék által megölt, megnyomorított antifasiszták is kerültek ide, aztán túlélő kommunisták, akiket már az általuk kitenyésztett terror pusztított el a koncepciós perekben. Végül pedig ide temetkezett a kommunista diktatúra elitje is évtizedeken át.
Ez az egyik hely, ahol 1956 halottait találjuk. Nem a forradalmárokat, a szabadságharcosokat természetesen, hanem ellenkezőleg. Az öngyilkosságba menekült Sziklai Sándort és a Köztársaság tér legismertebb áldozatait, Mező Imrét és Kállai Évát.
A forradalmároknak a panteon mögött van a parcellájuk, kopjafákkal, Krisztussal, valamennyiük emlékét őrző emlékkővel, és számos új sírral, melyben ’56 nemrég elhunyt veteránjai pihennek. A parcellát lezáró út mentén fekete táblákon sorakoznak a forradalom áldozatainak nevei, akiket valahol a temető területén, vagy pedig nem tudjuk, hol temettek el. Sok tábla telt meg a nevekkel. Sok-sok fiatal, kamasz, véletlenül eltalált gyerek, öreg, háziasszony.
A Vörös Hadsereg halottai a szovjet katonai parcellába kerültek. Ezt a parcellát Zamercev városparancsnok parancsára nyitották 1947-ben a náci birodalom ellen harcoló Vörös Hadsereg halottai számára. Nagyon sokan vannak ők is. A névtelen halottak tömegsírjain kétnyelvű a felirat, az egyéni sírokon csak orosz. Az egyéni sírokba is kettesével temették a katonákat, a fölöttük lévő táblán többnyire két név szerepel. A katonai parcella a hatvanas évek közepéig fogadta a halottakat. A Magyarországon állomásozó hadseregcsoport békeidőben megboldogult katonáit. De még pici gyerekeket is, nyilván a tisztekéit.
A világháborúsok és a békeidősök közötti sávban pihennek az ’56-osok. Egy részük ugyanolyan tábla alatt, mint a világháborúsok. Más részük a neveikkel teleírt obeliszkek alatt. Ezeket az obeliszkeket a forradalom utáni megtorlás éveiben a letiport ország rettegő népével állíttatták fel. Az egyiket a VI. kerület „hálás” lakosai emelték. Egy másikon ezt olvassuk: „Örök hála és dicsőség a szovjet hősöknek, akik az 1956. októberi ellenforradalomban életüket áldozták a magyar nép szabadságáért. Állították a Minőségi nőiruha üzem, Minőségi fehérnemű üzem, Minőségi gyermekruha üzem dolgozói.”
Ezekkel a feliratokkal és a „panteon” lakói közé kevert antiötvenhatosokkal akkor találkozik a látogató, ha keresi őket. Ha kíváncsi rájuk. De az „államhatalom védőinek” köröndjébe mindenki tekintete beleütközik, ha akarja, ha nem, ha tudja, mit lát, ha nem. Aki belép a főkapun, s elindul a főúton Jókai, Ady és a ravatalozó felé, pár lépés után a körönd mellett halad el. Annak idején nyilván ez volt a cél. Hogy beleverjék a bűnös pesti nép orrát a bűnébe. Körben két szinten, két sorban katonák, karhatalmisták, rendőrök, államvédelmisek, pártkáderek. Előtérbe állított és leggondosabban gondozott sírhelyük valaha annak a hatalomnak az értékrendjét őrizte, mely egymásnak drótozva, párosával lökte bele egy temető végében a névtelen sírokba a forradalom vezetőit. Vannak Köztársaság téri áldozatok itt is. Lakatos Péter például, akinek özvegye népi ülnökként harcolt egy csomó perben a halálos ítéletekért.
Ennek a köröndnek ma a lepusztultság az üzenete. Lássa mindenki, hogy a történelem által félredobott, lúzer halottak hányódnak ott. A kör közepén álló szarkofág hordozta a diktatúra igazságát rögzítő szöveget egykoron. Ezt leverték. Csak a levert szöveg és szimbólumok helye látszik. Aki belép a körbe, csak a köveket látja, rajtuk a neveket, rendfokozatokat, évszámokat, a megszégyenült, csupasz szarkofágot, rajta egy-két mécsest, ha éppen tett oda valaki. A kövek körül lankadt zöldek, száraz fű, egy-két kőnél pár szál virág.
Mi lenne, ha az a felirat még ott lenne? Bizarr lenne. Visszavinne a vérlázító múltba. Hazug lenne.Mint a minőségi fehérneműgyár dolgozóinak a hálája. Mint a panteon felirata. S éppoly kevéssé izgatnaminket, mint emezek. Ellennénk vele, mint a panteonnal az ’56-os parcella és a Vörösmarty Mihál.
Ami vérlázító, addig lázítja a vért, amíg a jelenben működik. Ha mi nem izgatjuk magunkat, akkor ezek a feliratok nem izgatnakminket,mert akik üzentek és fenyegettek velük, belefagytak amúltba,múzeumi vitrint állított köréjük az idő.
Halottakkal nem kell hadakozni. Halott ellenséget nem kell bántani. Halott diktatúrával nem kell vitatkozni, nem kell tőle félni. Nagy Imrééket azért kellett halottként is meggyalázni és elrejteni, mert éltek. Nem a múltunkhoz, hanem a jövőnkhöz tartoztak. Ahhoz a jövőhöz, melytől a diktatúra rettegett. És mi vajon mitől rettegünk?
Minden halál fáj valakinek, minden halottra emlékezik valaki.Minden halott gyerek és szülő és kedves volt valakinek. Ezen valakiknek joguk van az emberi méltósághoz, s az emberi méltóságukhoz hozzátartozik a halottaik méltósága.
A levert föliratot nem lehet újra írni. Mert az már a jelenben íródna, a jelenben pedig olyan nem íródhat. De valamit tenni kell. Amitől az 5-ös körönd belesimul a sírkert gondozott békéjébe. Amitől nem néz ki úgy, ahogy kinéz. A csonkítás nyomait el kell tüntetni, a szarkofágot le kell simítani, s valamilyen táblát valamilyen szöveggel oda kell szánni, hogy az arra járók tudják, hol járnak. Kiket kik mikor és miért gyűjtöttek oda. S ezt tudják meg úgy, hogy senkinek se fájjon.
