Lengyel egyike volt azoknak, akik először jelentek meg politikai elemzőként a médiában, s a politika iránt fogékony ifjaknak többek között rajta keresztül alakult ki valamilyen viszonyuk a hazai politikai történésekkel kapcsolatban. Emlékszem arra a korszakára is, amikor – szerintem – több lett munkáiban a publicisztika és az irodalom, amivel kapcsolatban nem feltétlenül egyezett az ízlésünk. Meg emlékszem arra az időszakra is, amikor elkezdtem újra komolyan odafigyelni Lengyel László írásaira. S lám, máris elérkeztünk a válogatott művekhez.

Új könyve, a Pretoriánusok kora a válságról szól: a világ, de elsősorban Magyarország válságáról. Arról, hogy nálunkmég a válságkezelés is válságban van. Arról, hogy itthon „mindenki meglopottnak érzi magát”, s hogy összekapcsolódott „a bizalmat megvonó protesztpolitika” a Lengyel által évek óta bírált vezérdemokráciával.

Arról szól a Pretoriánusok kora, hogy – Eötvös Károly szavaival – mennyivel többen vannak a magyar politikai színtéren a notabilitások, azt ne mondjam: celebek, mint a kapacitások, akik csinálnak is valamit, aminek haszna van.

Lengyel világgazdasági és történelmi fejtegetéseihez időről időre irodalmi idézeteket told, ezúttal főként megrendítő pontosságú Canetti-sorokat. Időnként a lap tetejéig felkúszó lábjegyzetekben, melyek igénybe veszik az olvasó szemét (mondtam, öregszem...), fejezetnyi további információval, történetekkel egészíti ki mondanivalóját. Hosszan ír a válság kialakulásáról, a világválság áthárításáról s arról, hogy az áthárítási sor végén bizony az olyan kicsi, nyitott gazdaságok állnak, mint a miénk. „Minket magyarokat egyszerre büntet a világ és a saját ostobaságunk.” Magyarországot ugyanis akkor érte a válság, amikor már évek óta teljesen alkalmatlan volt rá, hogy egyáltalán bármilyen problémát megoldjon.

Alkalmatlan, mert a szemben álló hadseregek küzdelme felemésztette az egyensúlyt, az egyensúly helyreállítására tett kísérletek a növekedést. A háború lehetetlenné tett bármiféle társadalmi megállapodást. Kihúzta a morális alapokat a szemben álló felek lába alól: mindenki csak a másik hibáját, a másik korrupcióját látja, a sajátjaié felett elnéz. A megtépázott társadalom, amely „nem hinni nem mer”, egyre rosszabb lelkiállapotba került a rövid lelkesültségeket követően. Többen is voltak jókor jó helyen, csak éppen rosszul döntöttek. „Lehetett volna másként.”

Mielőtt még jönnének a neutralitást kritizálók: nem, a szerző nem úgy gondolkodik (meg én sem), hogy egyet ide, egyet oda, hogy mindenki hibás, mindenki ugyanolyan hülye. Egy ilyen munka lényege épp az, hogy tételesen leírja, ki mit tehetett volna jobban, ám tett mégis rosszul, melyek voltak a valódi törekvései, mi volt azokban a jó, s mire, meddig jutott velük. Lengyel nem rejti véka aláMedgyessy, Gyurcsány és Orbán tevékenységével való elégedetlenségét, de hosszasan részletezi, hogy melyikkel mi a problémája. Nem tizenkilenc az egyik, s nem egy híján húsz a másik.

Az sem titok, kiket tart a szerző pozitív szereplőknek: Bajnai, Bokros, Surányi. Érthető álláspont, bár e tekintetben sem feltétlenül azonos a véleményünk.

Mi van most? „Azt senki se képzelte, hogy az Orbán-kormány egyesíti a Kaczynski-féle politikai populizmust a Nyugatellenes gazdasági nacionalizmussal.” Lengyel úgy látja, a Fidesz 2010-es startpozíciója a válság ellenére politikailag kedvező volt. Válhatott volna a demokratikus konszolidáció pártjává. A demokratikus társadalmi szerződéshez Lengyel szerint nem adottak a társadalmi feltételek – ami azért egy megbeszélendő tétel. Másfelől lehetett volna kötni illiberális, de a maga módján korrekt elitmegállapodást is, csakhogy ez sem történt meg. Ehelyett jött a lerohanás, az új helyzet félreértése: a kétpólusú világ egyik bástyájának ledőlése ugyanis nem az örök és a természeti jogból fakadó győzelmet jelenti. Ám ez sem a világ vége. „Csak antidemokratikus és zárt világokban létezik alternatíva nélküli rendszer.” Most is lehet másképp. Lehet jól dönteni.

Szimpatikus, sőt ésszerű gondolat, hogy a konszolidáció felé kellene haladni. Bár nem sokat számít, énmélyen egyetértek ezzel. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki szeret mindenkit, kitör a nemzeti béke és konszenzus.Arról viszont szó lehet, hogy a pártpolitika nem gyarmatosítja az egész közéletet, hogy a korrupció nem a politikai folyamatok egyik legbefolyásosabb irányítója, s hogy a politikai vita nem politikai megsemmisítést jelent. Ehelyett Orbán Viktor tövig nyomja a gázt a régi paradigmában (amelyet állítása szerint ő maga szüntetettmeg, pedig dehogy). „Ezentúl 2014-ig mindig szükségállapot lesz, ahol senki nem lesz rajta kívül biztonságban” – mondja Orbánról egy meg nem nevezett Fidesz-politikus. A bennfentes információk birtoklásának tényét Lengyel gyakran hozza olvasója tudomására, hadd fúrja az oldalunkat – pedig jó volna pontosan tudni, ki, mikor, minek kapcsán jutott erre a következtetésre. Igaz, a permanensen háborúzó Orbán-kép kialakításhoz éppenséggel nincs is szükség fülesekre: elég hozzá itt élni.

John Keegan történész írja az első világháborúról szóló monumentális könyve végén a sokat bírált tábornokokról, hogy „az alapvető igazság a rendszerekkel és személyiségekkel szemben minden országban megnyilvánuló elégedetlenség mélyén az, hogy hiába kutattak bármi vagy bárki jobb után”. Lelombozó igazság. Mégis, az újabb és újabb döntési helyzetek lehetővé teszik, hogy e kutatást folytassuk. Akadhat mégiscsak néhány kapacitás a notabilitások közt.