Kőolaj
Edu, a néni húga akkoriban hetente háromszor éjjeli műszakban volt ugyanott, bent evett és aludt az éjszakás nővéreknek fenntartott szobában. Nappal felmosott, éjjel meg elkotorta a havat a hosszúkás barakképület járdájáról, hogy mire reggel az orvosok megérkeznek, legalább a bejáratig tiszta legyen az út. A kétszárnyú bejárati ajtó előtt, amelyre a látogatási idő volt kifüggesztve, felsózta a lépcsőfokokat.
A kislány gyakran kiment vele levegőzni a pizsamára húzott télikabátban. Mivel ő nem volt igazi beteg, a nővérek engedékenyebbnek mutatkoztak vele, kijárhatott a büfébe is, sőt néha maguk is megbízták evvel-avval. Figyelte a lapátoló Edut, és csodálkozott, hogy-hogy nem fárad el. Örvénylett a hó, a téglaépület falára szerelt ívlámpa megvilágította a csupasz vadszőlőindákkal benőtt kórházablakokat, és a gyerek néhány hét után már úgy kukucskált be kintről a zöld falú hálóterembe, ahogy fűtött otthona ablakát bámulja az ember téli estéken. Odabent mindig volt langyos tea a kancsóban, és az éjszakástól lehetett háztartási kekszet is kérni.
A krónikus beteg gyerekekre nem vonatkozott az iskolakötelezettség, egyedül ő járkált ki innen reggelenként a külvilágba. Hajnalban, hatkor neki is kiosztották a lázmérőt, később a reggeli karamellát vagy cikóriakávét a zsömlével, de a vizit után felöltözhetett és távozhatott a külvilágba. A többiekhez tanárok jártak, de a tanórákat itt senki sem vette komolyan. Az oktatás a barakképület nagy, középső helyiségében zajlott, ugyanannál a viaszosvászonnal bevont hosszú asztalnál, ahol az étkezések és az esti diavetítések is.
Délután, ha megérkezett az iskolából, fel kellett vennie a csíkos kórházi pizsamát és papucsot: nem lézenghetett ruhában fertőtlenítő szagú kórtermekben. A legkisebbek rácsos fémágyakban aludtak, a nagyobbak felnőtt fekhelyen, a fejük mellett fém éjjeliszekrénnyel. Beszélgetni igazából csak Szilvikével lehetett, aki vesebeteg volt, és egy gép szűrte ki a véréből a méreganyagokat. Szilvike délutánonként szürkés arccal, lila szájjal kuporgott az ágyán, mintha állandóan fázna, pedig a nagy, fehér radiátorokból dőlt a meleg. Az ő szobájában csak két ágy volt, a bal oldalin folyton váltakoztak a betegek, ő viszont maradt, és irigykedve hallgatta, amit a kijárós barátnő az iskoláról mesélt.
A néni minden nap hozott be a kislánynak tiszta kinti ruhát, vasalt szalagot a hajába, és mindig szigorúan megtiltotta, hogy átmenjen a frissen fölvett mumpszos, kanyarós vagy más fertőző betegségben szenvedő gyerekek részlegébe, a bal oldali kórterembe. Abban a teremben még egy nagy üvegfal is volt az ágyak és az ajtó közt, a nővérek zacskócipőben csoszogtak be a tálcákkal, kémcsövekkel. Szegény fertőzők a diavetítésből is ki voltak rekesztve, bár – ha a főnővér nem volt ott – Edu megengedte nekik, hogy kitárják a kórterem ajtaját és kisszékről nézzék az ebédlő falára vetített képeket.
Edut nem izgatták a fertőző betegségek, ahogyan nem érdekelte az ürülék, a halál, a verejték vagy a fájdalom sem. Se a másé, se a magáé. A baktériumokban ugyanúgy nem hitt, mint Istenben, mert egyiket se látta, a pusztítást pedig nem tekintette elegendő bizonyítéknak. Amikor egy reggel, a szokásos felmosás után észrevette, hogy a Szilvike eltűnt, szenvtelenül áthúzta az ágyát, és az esti vetítésnél bejelentette, hogy átszállították egy másik kórházba. A gyerekek nem firtatták, hogy hová. Tudomásul vették, hogy ezek egy nővér beteszi a közösbe.
Edu a diafilmet csak üggyel-bajjal tudta befűzni. Nagy, tömpe ujjaival hosszan matatott a tekercsen, miközben a gyerekek beugráltak a vetítőgép fényszórójába és mindenféle árnyékmutatványt végeztek. Pizsamás, csenevész figurák mutatták a kezükkel, hogy hogy csinál a róka, a farkas, a kígyó, a strucc, aztán előbbutóbb csak rávetült a film felirata az éppen kint álló, hunyorgó alakra, aki ilyenkor a helyére surrant. Edu nem bosszankodott, ha a kép fordítva vagy fejjel lefelé jelent meg, hanem lomhán kitekerte és hagyta, hogy valamelyik nagyobb gyerek segítsen. A kisfiúk a Kőolaj című oktatófi lmet szerették a legjobban, ahol nagy, úszó fúrótornyokat lehetett látni, meg sárga sisakos munkásokat, akik a gigantikus kutak körül szaladgálnak. A többi kockán követhették a nyersolaj útját a feldolgozáson át a végtermékig, de ez már nem volt annyira izgalmas, mint a tengeren lebegő úszó városok a kék ég hátterével.
Az Ősember című diafilm egy iskolai könyvtárból került a krónikus osztályra, és amikor a tábortűz képe megjelent a kórházfalon a sziklára rajzolt vadászjelenetekkel, a gyerek maguk is egy sötét barlang mélyén érezték magukat. A kisebbek az Öreg néne őzikéjét követelték, amit Edu vontatott, eldohányzott hangon olvasott fel nekik, időről időre későn tekerve tovább a vetítőgép gombját. Ilyenkor a film olvadni kezdett, égett szagot árasztott, mintha tényleg valami titokzatos tábortűz fényében ülnének. Vetítésnél a kórházi ebédlő elcsendesedett, a kicsik egy idő után kibújtak a papucsból, és felhúzott lábbal, hüvelykujjukat a szájukba véve kucorogtak. Ezek voltak ittlétük legmeghittebb pillanatai.
Pedig Edu nem a gyerekeket szerette, hanem a diavetítőt, a fekete, bordázott tekerőgombot és a hátsó, lenyitható fedelet a szellőzőrésekkel, amelyek egy bogárhátú autó hátuljára emlékeztették. Edu valójában senki élőhöz nem ragaszkodott. Sem emberhez, sem állathoz. Nem volt neme, életkora, és nem voltak érzelmei. Tompa munkabírása miatt szorgalmasnak vélték, de soha, semmit a rábízott munkán kívül el nem végzett: azt viszont pontosan, szívósan. Edit néni, a saját nővére is elcsodálkozott, hiszen Edu a tábor óta, amit talán hihetetlen, emberfeletti közönyének köszönhetően élt túl, soha nem dolgozott és ez idáig nem is képzelte senki, hogy elnyomorodott lábával alkalmas rá. A néni eleinte ki-kiszaladgált a konyháról, hogy ellenőrizze a húgát, de soha nem tapasztalt zavart vagy tanácstalanságot. A kövér, rövid karok emelgették az átázott matracokat, a nikotinos ujjak tartották a vödröt, ágytálat, mikor mit kellett.
Egy reggel Edu tömören közölte a munkába érkező nénivel, hogy a kislányt átrakták a fertőzőkhöz. A néni azt mondta, az lehetetlen, hiszen soha nem beteg, ami itt, ebben a környezetben szinte viccesen hangzott, de igaz volt.
Most viszont elkapott valamit, mesélte Edu, mert a reggeli lázmérésnél harminckilenc volt a hőmérséklete, csak úgy vöröslött az arca. Az ügyeletes megnézte, de nem mondott semmi. Edit nénit tehetetlen kétségbeesés fogta el, és átkozta magát az egész kórházba fekvősdi miatt. Hullámokban tört rá a lelkifurdalás, teás kancsót vitt a gyerek ágya mellé, és egyfolytában Edura gondolt, akit annak idején ő helyezett el abban a végzetes alagsori teremben. Igaz, az ötlet Jóska bácsitól származott, az ő rokonaitól kapták a rákospalotai címet, és Edit néniben azokban az elgyötört hetekben föl se merült, hogy a vőlegénye egyszerűen szeretne kettesben maradni vele.
Délután a néni hazament, de azt mondta, estére visszajön, hoz be egy kis galamblevest. Ez volt a csodagyógyszere, ebben hitt, ha nagyon meg volt rémülve. Edura ráparancsolt, hogy maradjon az ágy mellett, lapátolni most úgyse kell: akkora a fagy, hogy éjjelre úgyis eláll a hó.
Hideget hozott be magával, amikor este megérkezett a levessel. Csak beintegetett, és már szaladt ki a konyhára megmelegíteni a kislábast. Edu, mivel azt mondták neki, hogy maradjon ott, még mindig az ágy mellett ült, csak cigarettázni ment ki néha, vállára borítva a zöld egyenköpenyt. A kislány jobban lett, unatkozott, ezért azt kérte tőle, meséljen neki. Edu nem szerette a könyveket, úgyhogy fejből kezdett valamibe, föl se emelve a tekintetét. Amikor Edit néni zacskócipővel a lábán becsoszogott, nem merte félbeszakítani.
Szokatlan volt hallani ezeket a rekedt, monoton mondatokat, amelyek jóval hosszabbak voltak, mint amilyeneket Edu magától valaha is kiejtett. Négyszázmillió évvel ezelőtti mocsarakról, tengerekről volt szó, planktonokról, porózus kőzetekről, a föld fekete gyomrából feltörő sűrű anyagról, amely titokzatos mélységekből lövell a felszínre, egy-egy próbafúrás során sokszor meglepő, magnetométerekkel megjósolhatatlan mennyiségben.
