A tanulmánykötet tizenhárom szélsőjobboldali pártot vizsgál, persze nem feledkezve meg a Jobbikról sem. A kuriózumként bemutatott könyvről Lánczi András szerkesztő, a Századvég Alapítvány elnöke beszélgetett Körösényi András és Enyedi Zsolt politológusokkal a Károly körúti Alexandra Könyvesházban. A tanulmányokat fiatal, tehetséges, tudományos pályájuk elején álló kutatók írták (elsősorban Lánczi András tanítványai a Corvinus egyetemről: közöttük Bíró Nagy András, Dúró József, Hajdú András és Róna Dániel).

A szerzők először is arra keresték a választ, hogy a vizsgált pártok egyáltalán ugyanahhoz a pártcsaládhoz tartoznak-e. Úgy döntöttek: igen. Annak ellenére, hogy a legfontosabb közös jegyként említett – általában tekintélyelvűséggel, rendpártisággal, elitellenességgel, jóléti sovinizmussal párosuló – etnocentrizmus mellett nyilvánvalóan akadnak különbségek is. A szerzők szerint ezeket a pártokat a nyugati országokban mindenekelőtt a növekvő bevándorlás, a jóléti állam válsága és az európai integráció problémái hívták életre. A posztszocialista államokban a bevándorlók helyett leginkább a nemzeti kisebbségek (jellemzően a cigányok) kerülnek célkeresztbe. Némelyik párt más őshonos kisebbségekkel is ellenséges: például a Szlovák Nemzeti Párt a magyarokkal, a bolgár Ataka a törökökkel szemben.

A kötet szerzői az említett pártok esetében elvetik a „szélsőjobboldali” jelzőt, és következetesen a „radikális jobboldali” kifejezést használják. Meghatározásuk szerint ugyanis a „szélsőjobboldali” pártok és szervezetek túllépik a demokratikus politizálás határait, nem riadva vissza az erőszakos, akár terrorista cselekvéstől sem. Ennél a pontnál a kívülálló kicsit elcsodálkozik: miért nem nevezhető szélsőjobboldalinak az a szélsőjobboldali nézeteket valló párt, amely (talán meggyőződésből, de az is lehet, hogy csak szavakban, pusztán taktikai megfontolásokból) elfogadja a demokratikus kereteket? Ha pedig hazai terepen maradunk: különválasztható-e az erőszakos cselekedetektől az a Jobbik, amelyik szövetségesének tekint paramilitáris szervezeteket, és amelynek tagjai és képviselői közül ki tudja, hányan részt vettek már utcai rendbontásokban?

Mindenesetre a Lánczi András vezetésével tartott fórumon Körösényi András, az MTA politikatudományi intézetének igazgatója éppen azt hangsúlyozta, hogy a szerzők nem sablonos megközelítést alkalmaztak: igyekeztek különválasztani a szélsőjobboldalt és a nemzeti radikalizmust.

Körösényi imponálónak nevezte a könyvet, de ezen túlmenően kevéssé járult hozzá érdemi vita kialakulásához. Becsületére legyen mondva, jelezte, hogy „nem igazán” ért a témához. (Ennek ismeretében is különösen hatott az a megállapítása, hogy a szóban forgó pártok soha nincsenek kormányon. Hisz a könyvben tárgyalt tizenhárom párt közül hat, az olasz Északi Liga, a Nagy-Románia Párt, az Osztrák Szabadságpárt, a Svájci Néppárt, a Szerb Radikális Párt és a Szlovák Nemzeti Párt – rövidebb vagy hosszabb ideig, esetenként többször is – tagja volt a kormánynak.)

A szerzőket amúgy szintén méltató Enyedi Zsolt elmondta: a könyv elolvasása után is szkeptikus maradt, hogy valóban lehet-e pártcsaládról beszélni. A felsorolt pártok között szerinte kevés az átfedés: nincs közös eredetük, más a társadalmi bázisuk, és mások a céljaik. Akad közöttük olyan is, amelyik (a bevándorlók egy részénél tapasztalt szokások hatására) a felvilágosodás eszmeköréhez tartozó, hagyományosan baloldali értékeket kezdett védeni: a férfiak és a nők egyenlőségét. Még az is kérdéses – jegyezte meg Enyedi –, hogy általánosságban beszélhetünk-e felemelkedésről: az említetett pártok egy része valóban sikeres, másik része azonban leszálló ágban van.

A Jobbik történetét, programját és attitűdjeit ismertető tanulmányban az antiszemitizmusról alig esik szó. Talán erre reflektált Enyedi Zsolt, amikor kijelentette: a zsidóellenesség kisebb-nagyobb mértékben külföldi szélsőjobboldali pártoknál is megjelenik, de az antiszemitizmus (periferikus csoportoktól eltekintve) sehol másutt nem tölt be annyira központi szerepet, mint a Jobbik ideológiájában. Ilyen csak a második világháború előtt volt. És most van: Magyarországon.