Bizalmatlanság és szorongás
Ebből a szempontból mindegy is, hogy a vitatkozó felek közül kinek van igaza – más szempontból természetesen nagyon nem mindegy –, önmagában az jelzésértékű, hogy egy eredendően semleges ügy, egy statisztikai mintavétel, mint a népszámlálás, milyen érzéseket hoz felszínre. Magyarországon: a bizalmatlanság szülte szorongást. Vagy a szorongás szülte bizalmatlanságot. Szociál pszichológus legyen a talpán, aki megmondja, ebben a történetben melyik a tyúk és melyik a tojás. Bizalmatlanok vagyunk és szorongunk, senki sem mondhatja, hogy ok és előzmény nélkül. Kelet-európai para noia: azt hisszük, hogy üldöznek, és tényleg – állapította meg Esterházy szintén nem minden ok és előzmény nélkül.
Az egyik vita látszólag a kisebbségeket érinti, legalábbis a többség ily módon foglalkozik vele, azaz nem foglalkozik vele egyáltalán – nem az ő dolga, mit érdekli az, hogy egy kisebbségi melyik választ jelöli be a nemzetiségi rovatban, és azt milyen személyes és közösségi vívódások nyomán teszi. Helyben vagyunk. Egy kisebbségi ezt az érdektelenséget nem a nagyvonalú tolerancia jeleként értelmezi (jelöljön be bármit, akkor is a honfitársunk), hanem az elutasító közöny bizonyítékaként. Nehéz lenne őszintén érvelni amellett, hogy ez az értelmezés alaptalan. Ugyanis ha a többség nem lenne elutasító, ha nem választaná szét magában az országot két részre, ahol vannak ők és vagyunk mi, akkor pontosan tudná, hogy a származási (bizonyos esetekben a felekezeti) hovatartozás megvallásának vagy eltitkolásának vitája, amely több kisebbségi közösséget osztott meg az elmúlt hónapokban, valójában nem a kisebbségekről szól, hanem a többségről.
Végül is nem kellene a többségnek kezdenie valamit azzal a ténnyel, hogy a XXI. században, a polgári demokrácia intézményei/díszletei között magyar emberek tízezreit nyomasztja a kérdés, hogy be merje-e írni a megfelelő helyre: melyik nemzetiséghez vagy felekezethez tartozik? Nyilván lehet legyinteni is – azért hezitál a cigány, mert tanulatlan, és nem éri fel, hogy a felvilágosult és humánus magyar állam az ő oldalán áll. Azért vívódik a belvárosi zsidó, mert nem tud túllépni beteges félel mein, miközben ez a magyar állam már nem az a magyar állam, különben is a németek tehetnek mindenről.
Ilyen egyszerű lenne?
A villamoson, az internetes fórumokon, baráti társaságokban ezzel párhuzamosan folyt egy másik vita is, ami ugyanúgy a bizalmatlanságról, és a szorongásokról szólt. A többség szorongásairól és bizalmatlanságáról a saját államával szemben. Miért akarják tudni, mekkora lakásban lakunk? Miért fontos nekik, hogy milyen cégnél dolgozunk? Miért kérdeznek rá a vallási meggyőződésre és a betegségre? A sajtó által megszólaltatott népszámlálóbiztosok mind a bizalmatlanság különféle megnyilvánulásáról számolnak be.
Nyugat-Európában számos országban a nappali szobák ablakain csak dísznek van függöny. Az utcán sétálva, ha akarunk, belátunk a lakásokba, látjuk a bentiek életét. Bizonyára nem valamilyen sajátos exhibicionizmus áll emögött. Inkább valaminek a hiánya. Többletmunka az elzárkózáshoz kell, a kerítésépítéshez, a függönyök akkurátus elhúzásához, és nem a nyitottsághoz. Közösségben élő emberek őrzik a kapcsolatot a kinti világgal, a kerítés, a rács, a függöny elválaszt. Utóbbiak félelemről árulkodnak (a bentiek félelméről), és titkolnivalóra utalnak. A fürdőszoba és a hálószoba esetében ez érthető, de mi titkolnivaló történhet egy nappaliban? – kérdezhetné egy amszterdami lakos, akinek mindennapi otthoni tevékenységét a csatorna túlsó partjáról is követhetjük. Az elfüggönyözetlen ablakok szokása mögött a közösséggel szembeni bizalmatlanság és szorongás hiánya áll.
Magyarországon az otthonunk nem a várunk,hanem a búvóhelyünk. Nem (szívesen) engedjük be a kopogtatócédula-gyűjtőket, a népszámlálóbiztost, akik pedig az államot vagy az államot működtető pártokat képviselik. Nem engedjük be az idegen tekinteteket. A lakóhelyünkön élőkkel nem hozunk létre közösségeket, miközben Párizs és Róma kávéházaiban megfigyelhetjük, ahogy a környéken lakók a reggeli kávémellett elbeszélgetnek egymással. Mi még a lépcsőházban sem köszönünk egymásnak. Az oktatási tárca önkéntes munkát írna elő az érettségizőknek. Miért tűnik olyan bizarrnak ez a javaslat? Amerikában az önkéntes munka vállalása magától értetődő, széles körű, az önéletrajzokban büszkén fel is tüntetik ezt a tevékenységet. Az önkéntes munka a közösség erejét mutatja, azt, hogy az emberek vissza akarnak adni valamit közvetlenül (nem csak adó formájában) annak a közösségnek, amelytől identitást, lehetőségeket, biztonságot és sokszor törődést kapnak. Az oktatási tárca javaslatában nem az önkéntes munka gondolata, hanem annak állami előírása a bizarr. Olyan, mint az előírt vallásos érzés vagy az elvárt szerelem. Az állam ott jelenne meg, ahol éppen nem szabadna, a civil közösségek belső világában.
Van a budai hegyekben egy menekülőutca, amit közlekedési dugók idején jól lehetett használni két viszonylag távoli pont közötti út lerövidítésére. Hatalmas házak végig, a házak előtt több tízmilliós autók. A pár száz méteres úttest viszont olyan volt, mintha egy borsodi faluban lennénk, a falut a cigányteleppel összekötő, legfeljebb nyomokban aszfaltozott szakaszon. Lehet, hogy a dzsipeknek a hatalmas gödrök nem számítottak. De annyira nagy volt a kontraszt, nehéz volt elhinni, hogy a háztulajdonosokat nem zavarta. Mégsem történt évekig semmi. Nyilván arra vártak, hogy az önkormányzat megcsináltassa az utat. Amerikában az utca közössége régen össze állt volna, megosztják a költségeket, és elvégeztetik a munkát. Mert például szóba állnak egymással. Az itteniek, bár a házakat látva a felújítás költségének összedobása nem okozott volna gondot, inkább vártak. Az összefogás ötlete valószínűleg fel sem merült. Jó néhány év eltelt, és igazuk lett: az önkormányzat tavaly kifizette az új burkolatot. És ez az ország leggazdagabb kerületében történt.
Ez a kiindulópont. A körkörös bizalmatlanság. Nemzeti sajátosság. Ha a többség is ilyen, miért meglepő, ha a kisebbség tagjai még inkább bizalmatlanok és még inkább szoronganak?
