Verseny a bőségszaruért
Az ember különös faj. Veleszületett, genetikai adottságainak ösztökélésére minden normális ember hajlandó az együttműködésre, képes szociális rendszereket, közösségeket, szervezeteket, valamiféle feladatot megoldó csoportokat létrehozni.
Ezekre a csoportokra jellemző a szabályok kialakítása és követése, a rangsor, a státusversengés megjelenése, és különböző helyzetekben, különböző mértékben a szolidaritás gyakorlata. Biológiai igényei minimálisnak mondhatóak, viszont kulturálisan kialakuló társadalmi szükségleteinek nincsenek korlátai. Kívánhat egy apró kunyhót, amelyben meghúzhatja magát, de ötszobás lakást, házat, palotát, felhőkarcolót is, mert azok kigondolása, megépítése, birtoklása hatásos eszköz a státus kialakításában. A dollármilliárdos szükségletei fantáziák: beruházások, pénzügyi manőverek, hatalom. A hajléktalan a napi táplálékát szeretné megszerezni.
Különös, de jólmagyarázható, hogy a kíméletlen státusharcban a legalul lévők közül kevesen halnak éhen. A legtöbb társadalomban jut nekik annyi, hogy – vegetálva ugyan, de – képesek a társadalom peremén életben maradni. Már hét és fél milliárdan vagyunk, túlterheltük a bolygó ellátókapacitását alaposan, mégsem halnak százmilliók éhen. Ez a faj szolidaritásának megnyilvánulása.
Különös a faj egészének viselkedése is az általa létrehozott javakkal kapcsolatban. A fejlett technológiák segítségével a biológiai és a mindennapi kulturális szükségletek is kielégíthetőek lennének meglehetősen magas szinten az egész populáció számára, de az éhenhalók alkalmi megmentésén kívül nincsenek jól kidolgozott szabályozók az irdatlan mennyiségben termelt javak elosztására. Az elosztásban a legjelentősebb szerepet játszó piacok, valamint a pénz világa alig korlátozott, és a befolyásos közgazdák mindig aggódnak, ha valaki pénzügyi vagy egyéb szabályozók bevezetésére gondol.
Kialakult egy elképesztően komplex technológiai rendszer, amely ontja magából a javakat: kenyeret, tojást, lábast, cipőt, kerekes széket, autót, repülőt, hidat, komputert és katedrálist, bármit. A gépeket és a technológiai rendszereket emberek működtetik, de az ő konkrét erőfeszítéseiket vagy leleményes furfangjuk hatását sokmilliószorosra fokozza a szervezés, az információ, és ez érvényesül az elosztásban is. A technológiai fejlődés során hosszú ideig az az egyszerű gondolatmenet uralta az elosztás világát, hogy aki dolgozik vagy szervez, azt illetik a megtermelt javak. Természetesen folyamatosan elosztási vita folyt a termelést konkrétan végző munkások, mérnökök és a szervezők (nevezzük tőkéseknek őket az egyszerűség kedvéért) között. A radikális szabályozási kísérletek sorra csődöt mondtak.
A szovjet rendszer megkísérelte a tőkét, a tőkés szervezőt a rendszerből kikapcsolni, és a fizikai munkát tekintette egyedül hasznos tevékenységnek, láthattuk, milyen eredménnyel. A munka és a jövedelem szoros összefüggését, a javak majdnem egyenlő elosztását a kommunizmus nagy kísérlete hatalmi erőszakkal valósította meg, és a hatalom elosztásában elviselhetetlen egyenlőtlenségeket alakított ki. A modern kapitalizmus a demokratikus mechanizmusokkal a hatalom elosztásában nagyfokú mértékletességet tanúsít, viszont az elosztott javak egyenlőtlenségének elképesztő mértékét hozta létre, és a javak ügyes forgatásával a hatalom ismegszerezhető, ha nem is mindig és nem is mindenhol. A modern technológia nem igényel már nagyon sok fizikai munkát. Emlékszem, amikor a hatvanas-hetvenes években a világ sorsán rágódók amiatt aggódtak, hogy mit fognak csinálni az emberek, ha már mint munkásra nem lesz rájuk szükség?Megnő a szabadidő, mindenki munka nélkül lesz, vége a világnak – gondolták. Nem lett vége, mert hihetetlen mértékben kifejlődtek a „szolgáltatásnak” nevezett tevékenységek, amelyek ugyan alig járulnak hozzá a termeléshez, de elvégzőik egyre nagyobb részt kapnak a megtermelt javakból.
Az emberek közötti versengés meghatározó formája ma már nem a fizikai munka vagy valamilyen termelést közvetlenül segítő egyéb tevékenység. A technológia bőségszaruja egyre csökkenő közvetlen emberi részvétellel ontja a javakat. A verseny az elosztásban való minél kedvezőbb részesedésért folyik. Világosan lehetett ezt látni a pénzügyi válság esetében. A tőzsdei manipulációk, a derivátumkonstrukciók eszméletlen kereseti lehetőséget jelentettek anélkül, hogy a termeléshez ezek bármivel is hozzájárultak volna. A spekulációmentes rendszer valószínűleg álom, de ha a pénzügyi mozgások nyolcvan százaléka a spekulációt szolgálja, akkor nyilvánvalóan súlyos rendszerprobléma adódott, és szabályozásért kiált.
Nincsen mindenki által elfogadható válasz ezekre a kérdésekre, de a félresikerült gyakorlati megoldásokból levonható néhány tanulság. Ha olyan elosztási rendszert használunk, amelyben a termelés résztvevői nagyjából azonos mértékben részesülnek a javakból, akkor a munkához szükséges motiváció lecsökken, megszűnik az innováció is, a technológiai gépezet korhad, akadozik. Szűkössé válnak az elosztható javak. Ha viszont piaci viszonyokat teremtünk, ez a részprobléma megoldódik, hihetetlen variabilitással és gazdagsággal keletkeznek az elosztható termékek, de ugyanaz a technológiai szorzó, amely a munkaerő hatását képes megsokszoroni, a jövedelmeket, az elosztásból való részesedést is felszorozza elképesztő méretekben. Egy faluban a napszám úgy kétezer forint, ezért alaposan meg kell dolgozni. Máshol egy hasznos információ, egy-két ujjmozdulat a komputeren dollármilliókat, -milliárdokat jövedelmezhet.
Vajon ha csak a tizedét jövedelmezné, akkor leállna a tőzsde és a termelés? Akkor már nem volna érdemes ravasz fogásokkal élni a részvények piacán?
Vajon el kell fogadni azt az elvet, hogy az elosztási egyenlőtlenségek a generációk során tovább fokozódjanak?
Vajon nem elemi, emberi, fajtársi kötelességünk-e, hogy az elosztás olyan formáit alakítsuk ki, hogy mindenki, aki megszületik, egyenlő gazdasági és hatalmi esélyekkel induljon az életnek?
Természetesnek tartjuk, hogy ha bárki összeesik az utcán, jöjjön érte a mentő, és kapjon orvosi ellátást. Nem ugyanilyen természetes-e a társadalom mai fejlettsége mellett, hogy mindenki, aki megszületik és felnő, kapjon egy lakható helyiséget, és járjon neki a szükséges táplálék? Függetlenül attól, hogy ő hozzájárul-e valamivel a fejlett technológiához.
Teljesen világos, hogy a javak valós értéke megszűnt, mint ahogy a piac működése esetén is kétséges. Annyi az értéke valaminek, amennyiért el lehet adni, holott anyag, munka, szervezés eredménye. Ugyancsak megszűnik az elosztásban vetélkedők javadalmazásának bármiféle valós alapon történő meghatározása. Az a terület, amely az elosztási versenyben jó helyet vívott ki magának, jól részesedik a javakból is, függetlenül attól, hogy mivel járult hozzá ezek előállításához. Képtelen helyzet. Megnő a politika szerepe is, amely hatékonyan képes befolyásolni a nyugdíjak, állami fizetések mértékét a technológia lehetőségeitől függetlenül, politikai vagy gazdasági mutatók alapján. Az egyén számára többé nem a munka teremtimeg az érvényesülés lehetőségét, hanem az elosztási versenyben történő sikeres szereplés. Ha kitalálsz egy jópofa komputeres játékot, amely a neten elterjed, százmilliókkal részesedsz, ha csak árkot ásol, annyit kapsz enni, hogy holnap is dolgozhass.
Problémát jelent a technológia szinte tökéletes működése is, mert szinte mindent elő lehet állítani, amit emberi elme képes elképzelni, de vajon az egész szempontjából megengedhető-e ez a korlátlan szabadság? Kell-e minden évben új mobiltelefon, komputer, mosógép, jégszekrény, fényképezőgép? Tényleg ez az emberi boldogulás egyetlen módja? A kreativitás csupán a termelésben és a fogyasztásban érvényesülhet? Van ehhez a működési módhoz elegendő nyersanayag és energia? Tudjuk, hogy nincsen.
Teljesen új helyzet alakult ki a bolygón. Ha nem korlátozzuk a technológia elszabadult működését, kimerül a föld a nyersanyagok, a termelési lehetőségek szempontjából, ha nem szabályozzuk az elosztást, az elosztási verseny tönkreteszi a gazdaságot.
A kapitalizmus remekül működött, amíg az egyes államok gazdaságai relatíve izoláltak voltak, lehetett gyarmatosítani, olcsó nyersanyagot szerezni, ki lehetett szervezni a nehéz és környezetszennyező munkát szegény országokba. A globalizáció eredményeképpen ez az izoláció, legalábbis gazdasági vonatkozásait illetően, lassan megszűnik. Hét és fél milliárd embert csak folyamatosan működő, intenzív anyag- és energiaáramokkal lehet életben tartani. És lassan nem lesz hol lerakni a szeméthegyeket. A globális rendszer képtelen szabályozás nélkül működni.
Az egész problémái a részekben is jelentkeznek. Nálunk a kormánypárt saját megfontolásai alapján változtatja meg az elosztási részesedés eddigi módjait, és különösebben nem érdekli, hogy ez milyen hatással van a gazdaságra, a kultúrára, tudományra. Valószínűleg itthon sem sokan halnak majd éhen, mindig lesz valamennyi szolidaritás, de itthon ismegjelent a semmivel sem indokolható képtelen elosztási rendszer, és nyoma sincsen az elosztás racionálisabb módjain való töprengésnek.
