Másfél millió emberünk
A Magyarországon a rendszerváltás óta eltelt két évtized akár ennek az elméleti tételnek a gyakorlati bizonyításaként is felfogható: még a legelején sikerült létrehoznunk egy olyan foglalkoztatási válságot, amely a most már ezermilliárdokban mérhető ráfordítások ellenére mindvégig megoldatlan maradt, sőt inkább súlyosbodott. Amikor a munka világából teljesen kiszorult egymillió, és a legfeljebb feketén foglalkoztatott további félmillió honfitársunk első nagyobb csoportja nyugdíjaskorba ér, és aktív kori járulékfizetés híján gyakorlatilag jövedelem nélkül marad (erre egy-másfél évtizeden belül sor kerül), akkor az előbb említett foglalkoztatási krízis átmenet nélkül vált majd át egy errefelé száz éve nem tapasztalt szociális válságba (másnak nehezen nevezhető az a helyzet, amikor a nyugdíjaskorúak negyede-harmada ellátatlan). És – bár a probléma prognosztizálható és matematikailag jól modellezhető – egyelőre semmi jele, hogy bármilyen előkészületek folynának a várható hatások mérséklésére.
Az okok valahol a 80-as évek végén született hatékonyságmítosz környékén gyökereznek. Képzeljünk magunk elé valakit, aki egy telekommunikációs céget vezet, és azt a feladatot kapja a tulajdonosoktól, hogy látványosan növelje a vállalat hatékonyságát. Mivel a telefonvonalak számát nem tudja egyik pillanatról a másikra megtöbbszörözni, úgy dönt, hogy minden második alkalmazottját elküldi, és ezzel drámai mértékben javítja a cégnél a legfőbb hatékonysági mutatót, az egy dolgozóra jutó fővonalak számát. Az emberekre természetesen szüksége van, ezért csak formailag rúgja ki őket, valójában kiszervezi a munkásokat egy külső kft.-be. Így ugyan nagyjából másfélszer többe kerül egyegységnyi munkaerő (hiszen a kft. menedzsmentjének bérét, a könyvelést, az adót, az új telephely költségét is ki kell termelni), de még így is megéri, hiszen papíron ugrásszerűen nőtt a hatékonyság.
Ez a fajta irracionális hatékonyságmánia természetesen nem magyar sajátosság – hogy mást ne mondjunk, az európai hitelválság kialakulásában is döntő szerepe volt. (Némiképp leegyszerűsítve: az európai munkáltatókon folyamatos a nyomás a bértömegcsökkentés érdekében – ezzel ugyanakkor a vásárlóerő is csökken, amit végső soron a fogyasztási szektorba pumpált hitelekkel ellensúlyoztak.) A magyar gazdaságtörténet rendszerváltás utáni teljes időszaka tele van ilyen látszólag okszerű, de lényegüket tekintve értelmetlen műveletekkel. Két évtized telt el a GDP- és hatékonyságfetisizmus jegyében úgy, hogy az ország lakosságának legalább az 50 százaléka az előbbi két mutató folytonos javulását szakadatlan lecsúszásként érzékelte. A téeszek felszámolását (és ezzel a vidék munkahelyteremtő és jövedelemgeneráló képességének tönkrevágását), az ipari termelés és a feldolgozóipar kamikazeprivatizációját, meg a kis- és középvállalkozásokat erőteljesen diszpreferáló állami „gazdaságfejlesztési” stratégiát nemigen lehet kihagyni az előzmények közül.
1992–93-ra a munkanélküliséggel szemben a legfontosabb csatákat elvesztettük, és nagyjából a háború is eldőlt. Pataki Péter, az MSZOSZ elnöke egy előadásában azt állította: a horribilis munkahelyteremtési ráfordítások ellenére a foglalkoztatási ráta gyakorlatilag mozdulatlan, csak a statisztikai módszertan módosulásai, illetve a demográfiai változások térítik ki némiképp a grafikonokat. Egyre csökken a népesség, viszont a munkahelyek száma nominálisan nagyjából változatlan. Ilyen körülmények között ciklusonként néhány százaléknyi „javulást” bárki beígérhet, és ha nem jön közbe egy nagy recesszió, még igaza is lehet.
Magyarországon a foglalkoztatottak 75 százaléka a mikro-, kis- vagy maximum középvállalkozásoknál dolgozik, a termelésben és a szolgáltatásban is. Ez a szektor elavult szerkezetű, rossz hatékonyságú, a túlélésre rendezkedett be (jövedelmezősége és bérhelyzete is ennek megfelelő). Az elmúlt 20 év talán legnagyobb bűne, hogy senkinek nem volt stratégiája nemhogy a változtatásra, de még ennek a minden ráhatás nélkül, magától is törvényszerűen kialakuló helyzetnek a munkaerő-piaci kezelésére sem. Az országban ma nagyjából 800 ezer-egymillió olyan ember van, akit a képzettsége (vagy annak hiánya), a mentális helyzete, a lakóhelye, illetve mindez együtt kizár a foglalkoztathatóságból. És velünk él még további 5-600 ezer honfitársunk, akik csak alkalmilag és/vagy általában feketén találnak munkát maguknak. Róluk az állam de facto lemondott: sem a bennük rejlő gazdasági potenciálra, sem a munkába állításuktól remélhető járulékbevételekre nem számít – de közben azzal sem számol, hogy mi lesz velük, ha egyszer majd nyugellátásra szorulnak.
Hogy mekkora a politika bűne abban, hogy ez a kilátástalannak tűnő helyzet kialakult, azt néhány példával érzékeltetem. Az egyik Hernád menti (tehát „válságövezeti”), nagyjából tucatnyi településből álló kistérségben egyetlen olyan falu van, amelyben nem nagyobb 50 százaléknál a munkanélküliség (vagyis ezen az egyetlen helyen számíthat a lakosság legalább fele értékelhető nyugdíjra): ott, ahol az „elátkozott” termelőszövetkezet megmaradt. A másik hivatkozási pont a szakképzés: idehaza ma a jól (szak)képzett munkaerőből nagyobb hiány van, mint mérnökből vagy ápolóból, és ezt nagyrészt a húsz éve (a termelő szektorral együtt) ideológiai okokból szétvert duális szakképzési rendszernek „köszönhetjük”.
Az egymást követő kormányok nem csak a bevezetőben említett másfél milliós nyugdíjfeladványt nem oldották meg (konkrétan nem is foglalkoztak vele, bár a problémát jórészt ők hozták létre), azzal sem sokat törődtek, hogy a nyugdíjra nem is aspiráló rétegnek ne legyen folyamatosan biztosítva az utánpótlása.
– Ha nálunk valaki elveszíti az állását – ezt Galgóczi Béla, az Európai Szakszervezeti Kutatóintézet vezető kutatója fejtegette egy fórumon –, akkor nem puhára esik, hanem egy szakadékba zuhan, ahonnan alig van esélye kikecmeregni. A rendszerváltás óta kiépült intézményrendszer pont arra nem képes, ami a feladata lenne: hogy biztosítsa a rugalmas átmenetet két álláshely között, átsegítve az állástalanná vált embert a következő pozícióba. Ennek Euró pában vannak nagyon jól működő modelljei (például Dániában, ahol a népfőiskolák 200 éve biztosítják a felnőttkori tanulás infrastruktúráját, a dolgozók jelentős része folyamatosan képzi magát, potenciálisan már az új állására készülve, az állam pedig sokféle eszközzel, például utazási és lakbértámogatással segíti a mobilitást a munkára találás érdekében).
Nálunk ilyen nincs (bár a pénzt azért elköltjük rá), ehelyett a rendszer kifejezetten arra ösztönzi a munkáltatókat, hogy minél kevesebb munkavállalóval oldják meg a feladatukat, miközben az állam és a társadalom – egy bizonyos határig – ennek éppen a fordítottjában lenne érdekelt. (A paksi atomerőmű bővítése mellett ma is releváns az a kormányzati érv, hogy a nukleáris technológiával lehet fajlagosan a legkisebb munkaerő-felhasználás mellett áramot termelni, miközben Németországban deklarált kormánystratégia van rá, hogy a megújulókat azért kell kiemelten támogatni, mert a zöldenergia-ipar felszívja a munkaerőfelesleg egy részét, és büszkék rá, hogy a német megújulóenergia-szektorban már háromszor annyian dolgoznak, mint a „hagyományos” energiaiparban.)
Amikor egy ország vagy egy régió gazdasága súlyos szerkezetátalakítási nyomás alá kerül (mint Magyarországé 1989–90-ben a szocialista rendszer összeomlása miatt), szükségképpen munkaerő-piaci sokkal is szembe kell néznie:munkavállalók hatalmas tömegeit kell egyik szektorból a másikba átvezetni. Mi – ahogyan a két évtizeddel ezelőttire – a fenntartható fejlődés érdekében, illetve a világpiaci átrendeződés következtében most várható transzformációs krízisre nem vagyunk felkészülve, sőt a magyar szabályozás egyenesen blokkolja a változást (ami azt jelenti, hogy ha mondjuk egy energiaárrobbanás nyomán jelentős leépítések lesznek például a járműiparban, az ottani jól képzett és motivált munkaerőt nem lesz hová átirányítani, pontosabban: az állam rengeteg olyan korlátozást vezetett be – a nagyon sokszor értelmetlen képzési követelményektől a tömegközlekedés leépítéséig és megdrágításáig –, ami megakadályozza, hogy az egyik helyen fölöslegessé váló alkalmazott másutt, más szakmában könnyen foglalkoztatható legyen). Közben éppen onnan vonjuk el a forrásokat, ahol a „transzformációs” munkaerő-felesleget a legegyszerűbb lenne elhelyezni.
A kormányzati ígéretek ellenére csak fillérek jutnak a lakások hőszigetelését célzó országos programra, pedig nagyságrendekkel értelmesebb lenne, és több értéket is termelne (energiamegtakarításban, eladható szén-dioxid-kvótában), mint a gátkaszálás közmunkában – és még nyugdíjjárulékra is futná belőle. Vagy elindíthatna az állam akár egy teljes vasútrekonstrukciós programot is, ami egyrészt az egész magyar iparnak lökést adhatna (mint a XIX. században), másrészt a vidéki, képzetlen munkaerőt is bevonhatná a valóban értékteremtő munkába. Erre az EU is bőséggel szánna forrásokat – szemben a közmunkával, ami uniós támogatásból nem finanszírozható.
Mi a hasonló, „köldök feletti” (és egy kormányzati időszakon mindenképpen túlnyúló) víziók és projektek helyett itt állunk egy jellegzetesen politikai (azaz rövid távra szóló és távlatilag inkább káros, mint hasznos), a mai Európában példátlan méretű, de minden perspektívát nélkülöző közmunkaprogram küszöbén. Ami egyrészt még a legpozitívabb várakozások szerint is csak a jövőtlen népesség egyötödének kínál majd átmeneti jövedelmet. Másrészt: lehetséges, hogy a végén nekünk lesznek majd a legtisztább, legjobban karbantartott gátjaink – ugyanúgy, mint a szintén ínségmunkára épülő nagy folyószabályozások idején –, az viszont bizonyos, hogy ez a „megoldás” semmivel sem nyújt majd biztosabb öregkort (még a benne részt vevőknek sem), mint a hajdani kubikosmunka.
A nyugdíjválság stációi
Bár a cikkben jelzet probléma előrejelzéséhez nem kell különösebb jóstehetség, a hazai közgondolkodásban semmilyen nyoma. Utoljára 2008-ban (még a válság előtt) az időközben megszüntetett Országos Érdekegyeztető Tanács hívta fel rá a figyelmet, hogy egy-két évtized múlva általánossá válhat az időskori szegénység, ugyanis „több százezer” ember a korhatár elérésekor nem tudja majd teljesíteni azt a minimális szolgálati időt, ami a rendszeres járandósághoz elengedhetetlen. Az OÉT akkori közleménye szerint a nyugdíjrendszer jelenleg szinte teljesen lefedi az idős korosztályokat, ám 1990 óta jelentős csoportok kerültek a tartósan munkanélküli, inaktív státuszba, és ez a rövid társadalombiztosítási jogviszonyban is megjelenik. Becsléseik szerint 2030-ra akár félmillióan is kiszorulhatnak az időskori ellátásból. Ráadásul a járulékfizetők harmada csupán a minimálbér után fizeti a biztosítási díjakat, így majdan csak egészen minimális juttatásra számíthat.
