Éljen a színház!
TITKÁR: Elnök úr, igazán büszke lehet arra, hogy „így” rendelkezésére áll, úgyszólván az egész emberiség!
NORRISON: (…) büszke is vagyok rá. De … az, amit maga az egész emberiségnek nevez, az … szégyellje magát … az szégyellje magát. (Molnár Ferenc: Egy, kettő, három)
Tegnap éjjel Kaló Flórival álmodtam: kőfallal körülvett zárt udvarban, ingben, nadrágban, gondterhelten bandukolt egyedül. Megállítottam. Kiderült, temetésre megy. Megengedte, hogy kövessem.
Kaló volt az, aki a nyolcvanas években a József Attila Színház társulata jelentős részének megbízásából felkért, vállaljam el a színház igazgatását. Azért mentem rendezőnek, mert beleszerettem a magyar színészekbe és a magyar irodalomba. Kalóék felkérése ezért volt kikerülhetetlen számomra.
Mindig úgy gondoltam, az élet jeleket ad, s amikor felfedezzük és jelentést adunk nekik, élnünk kell velük. Ilyen jel volt az álmom Kaló Flórival. Úgy fejtettem meg, hogy üzent: felelősségem van, nem maradhatok szótlan a József Attila Színház ügyében.
Mit tudok tenni? A pályán csak egy kapu van, ezért a mérkőzés kimenetele nem kétséges. Megpróbálom megértetni, mi van az események mögött. Ez az írás nem fogja megváltoztatni sem a jelent, sem a közeljövőt. A játéktéren kívül állok (nem egyedül). Mégsem kiabálok be a pályára, nem szidom a játékvezetőt. (Egyáltalán: van bíró?)
1. A rendszerváltást levezénylő elit nem ismerte el az őt megillető mértékben a színház szerepét az úgynevezett szocialista rendszer szellemi, erkölcsi lebontásában. A színházi élet társadalmi helyének degradálása akkor és így kezdődött. A színház a politikával szemben védtelen lett és kiszolgáltatott, dacára annak, hogy a magyar színház fennállása óta a progresszió első vonalában harcolt; mindig azért, ami aktuálisan a legfontosabb volt: a magyar nyelvért, a nemzet függetlenségéért, szabadságért stb. Így történt a „szocializmus” évtizedei alatt is.
A magyar színház 1990-ben nem kapta meg azt a társadalmi elismerést, amit a közvetítőszerepéért megérdemelt volna. Ennek hátrányait színházi életünk azóta is elszenvedi. Presztízsét nem tudta visszaszerezni. Szerepét mások vették át.
A rendszerváltás után többször vitába keveredtünk pártokkal, bizonyos értelmiségi csoportokkal. Különböző szlogenekkel akarták felrobbantani működő színházkultúránkat. A József Attila Színház biztos célpontja volt minden támadásnak. Azt a népszínházi formát, amelyet a megalakulása óta képviselt, nem tudták szakszerűen értelmezni. Ebben felelőssége van a sajtónak is: a társadalmi presztízshierarchiában nem sorolták „a védett madarak” közé. Kiszolgáltatták. Van „a művészszínház” és „a szórakoztató színház” – más kategória nehezen definiálható.
„Sok a színház”, „sok pénzbe kerül”, „az előadás is árucikk”, „tessék a piacra menni”. Egy adott pillanatban, mértékben, valamikor, valahogy igaz is lehet mindez, valószínűleg igaz is lesz, de nálunk meggondolatlanul, más ország „kapitalizmusát” utánozva akartak mindennek érvényt szerezni, nem a magyar kulturális hagyományba épülve. Annak idején azért alapítottuk a Budapesti Színigazgatók Egyesületét, mert úgy gondoltuk, együtt nagyobb erőt képviselünk. Voltak győztes és vesztes csatáink. A fővárosi színházkultúra érdekeit képviseltük: megőrizni a társulati rendszerben gazdag repertoárral működő színházainkat. Budapesten a cél és a feladat egy olyan sokszínű színházi kínálat életben tartása, amely szórakoztatásban, kulturális igényben, szellemi értékben lefedi egy nagyváros egész társadalmát. Azok a színházak tudtak fennmaradni, amelyek ezt megértették, ebbe a munkamegosztásba integrálódni tudtak. Megtalálták a közönségüket, azt nyújtották nekik, amit ők igényeltek.
A József Attila Színház – ilyen. Hatvanéves múltja is bizonyítja. Egyike a legsikeresebb fővárosi színházaknak. Körülbelül százezer néző látogatja évente. Műsorán klasszikus, kortársmagyarművek, szórakoztató és zenés produkciók mind jelen vannak. S valamennyi műfajban országos hírű előadásokat produkált.
Szociológiailag meghatározható közönségrétege az idők folyamán a társadalom változásával párhuzamosan alakult. Amikor a színház letért a saját vonaláról, a nézők elmaradtak. Visszahódításuk, illetve megtartásuk nehéz szakmai feladat. Erre az igazgató szellemi, kulturális ismeretei, saját színházának mély megértése, bátorsága és szakmai tudása az első számú garancia.
2. Színháztörténetünk azt mutatja, hogy az eredményes színházvezetők ez idáig döntően a rendezők közül kerültek ki. Ők azok, akik egyszerre képesek „kívül és belül lenni”, akik érzelmileg érintetten is igénylik az önreflexiót. És ami ennél fontosabb, rendelkeznek azzal a „valamivel”: „a titokkal”, amivel valaki képes egy társulatot huzamosabb ideig vezetni. Meg tudják mondani, mit játsszunk, ki rendezze, kik játsszák. Aki apja tud lenni az egész színháznak és külön-külön mindenkinek. Az igazgatónak a portástól a primadonnáig mindenkit meg kell tudnia rendezni. Folyamatosan párbeszédben van az egész színházzal.
Lehetséges, hogy vége egy hosszú folyamatnak. Szabadabb, nyitottabb a tér, a színházművészetben megengedett, sőt kívánatos a stílusok, aműfajok együtt játszása, értelemszerűen új típusú művészek megjelenése is. A művészetben, még inkább, mint másutt, nincsenek merev szabályok: a személyiség a meghatározó, a rendező egyedi adottságai minden tapasztalatot felülírhatnak. A közelmúlt néhány meggyőző, ígéretes színész-rendező igazgatót produkált, olyanokat, akik valamely „iskolához” kötődtek, s abból fejlődtek ki.
Nem kizárt, hogy a jövő továbblép a rendező-igazgató modell dominanciáján, mindenesetre az elmúlt egy-két év gyakorlata aggodalomra ad okot. A szakmailag indokolatlan politikai kinevezések demoralizálják a színházi életet, szétkergetnek társulatokat és emberi tragédiákhoz vezethetnek.
A vidéki és budapesti színházak közti korábbi kapcsolat, az, hogy vidékről „felszerződtek” a bizonyított, sikeres művészek, mára szinte megszűnt. Budapesti színházvezetői poszton nem találkozunk bizonyított sikeres vidéki színigazgatókkal.
Milyen jövőképe lehet a fiatal rendezőgenerációnak, ha az önkényes kinevezéseket látja? Hogyan tudja kivédeni a frusztrációt, hogy a jövőben képes legyen „megcsinálni” önmagát és a saját színházát? Hiá nyolom a szerződtetett fiatal rendezőket színházainknál, pedig szakmai gyakorlatot ilyen körülmények között lehet a legjobban megalapozni, és ez a folyamatosság első állomása, garanciája.
Minden tehetséges, élő színház, amely kapcsolatban akar maradni a korával, a kortárs művészetekkel: befogadó. Befogadja a számára újat, értékeset. A színházi ember számára ez a befogadó színház. Amit ma előszeretettel „befogadószínháznak” mondanak, az bürokratikusan talán még színháznak nevezhető, de valójában hakni, buli, ügyeskedés.
3. A József Attila Színháznak tartozása keletkezett, ám ennek összegéről és okairól a közvélemény téves tájékoztatást kapott. Minden cégnek, intézménynek folyamatosan van tartozása: ami ma tartozás, az holnapra kifizetett költséggé válhat; ami ma követelés, kintlevőség vagy ígérvény, az holnap már bevétel, költségvetési támogatás. Egy színház gazdasági életében a költségek 60 százaléka az első fél évben merül fel (már csak a bemutatók miatt is), míg ebben az időszakban bevételeinek csak 40 százaléka rea lizálódik – a többi a második fél évben. A József Attila Színház képes lett volna arra, hogy tartozását a saját erejéből rendezze, a társulat megtartása mellett. Sikeres repertoárjának, odavaló bemutatóinak, közönségének köszönhetően ugyanis jelentős a saját bevétele. Ez, a költségvetési támogatás és az előadó-művészeti törvény alapján megszerzett, a saját bevétel nyolcvan százalékát kitevő magántámogatás elegendő lett volna. A szükséges lépéseket megtettük. A rendezési folyamat biztatóan elkezdődött, a teljes megvalósításra azonban már nem volt lehetőségünk.
A József Attila Színház lélegeztetőgépre kapcsolását, „kiciánozását” nem tudom elfogadni. Nincs tudomásom arról, hogy a színházi szakma – amely képes erőt képviselni, nyomást gyakorolni – demonstratívan kiállt volna a József Attila Színházért. Persze a „végső megoldás” még hátravan. Az ajtókat még betörni sem kellett: belülről kinyitották.
Egyszerre két forgatókönyv készült, részben nyíltan, részben titkosan. Az A változat kezdett, de regényes fordulat következett be: a kijelölt „végrehajtó” beleszeretett az áldozatába – ez mindkettőjüket dicséri. Beindult a B variáció, s innentől nem volt megállás. Voltak tudatos szereplők és rászedettek, alulinformáltak és született lúzerek.
A Váci út 63.-ban lévő színház épülete, falai, nézőtéri székei, büféje olyan, mint egy kedves, kicsit piszkos, diszkréten büdös kiskocsma Óbudán: a felszolgálók öregek, de enni, jóllakni itt lehet talán a legjobban. Van néhány specialitása, amit csak itt lehet kapni. Ennek az „egésznek” – charme-ja van. Felfedezése, megértése nagyvárosi ízlést, érzelmi nyitottságot igényel. Alapkorrektséget.
Mi a cselekvési lehetőség? Azok a színházak, amelyek működnek és valódi értéket képviselnek, védjék magukat. Minden fiatal önszervezést támogatni kell. Az igazi tehetségek őrizzék, fejlesszék önmagukat. Én a jövőt tekintve optimista vagyok. Ez az ország tele tehetségekkel, akik meg fogják érezni azt a pillanatot, amikor rájuk lesz szükség.
4. A színházból elhozták egykori szobámban lévő tárgyaimat, képeimet, írásaimat. Négy zsák, két doboz. 30 (50) év – összesen kábé száz kiló. Találomra benyúlok az egyikbe, és kihúzom, ami a kezembe akad: az első évadnyitó társulati ülésem, még Nyíregyházán, az akkor elmondott beszédem. Így kezdtem: „Nekünk Nyíregyházán kell jó színházat csinálnunk. Nyíregyháza Magyarországon van, Magyarország Európában. Csak ebben az összefüggésben tudjuk meghatározni feladatunkat, elhelyezni önmagunkat.”
Hol van ma Budapest?
2011. június 13-a, a 2010–2011-es évad utolsó előadása: Mici néni két élete. Este fél 10. Vége az előadásnak, a színészek éneklik: „Szeretni kell, ennyi az egész”. A nézők tapsolnak, a színészek meghajolnak, majd a közönség lassan, szinte egyenként feláll. Nézik egymást. A helyzet megváltozott. Ez nem finálé: komolyabb, titokzatosabb. A kedves, banális szöveg egyszerre több értelmet kap. „Szeretni kell, ennyi az egész, terólad engem lebeszélni nehéz”. Úgy érzem, bár semmi nincs rendben, boldog vagyok, mert egy igazi színházi pillanatot élhettem át: katarzist – játszók és nézők között.
Páskándi Géza barátom egyik darabjának címe: Éljen a színház! Én még most is így gondolom és érzem.
