Az „új fejedelem” magánya
Akiket valamiféle messianizmus vezet, olyan cél, amelyet rajtuk kívül tisztán nem lát más, akik – Pascalt idézve – többet értenek a világból, mint tudnak róla. Machiavelli politikai racionalizmusa és Robespierre messianizmusa keveredik bennük.
A politikusnak, ha hatalmon akar maradni, mást kell mondania és mást kell gondolnia – mondja Machiavelli. S ha maradandó nyomot akar hagyni a történelmen – tegyük hozzá –, úgy kell cselekednie, mint Robespierre-nek, aki politikusként harcossá lesz, s akit cinizmusával együtt a hit vezérel. A hit, amelyen kívül nem ismer más igaz ságot, sem kötöttséget, aki nem válogat eszközökben, hogy látomását az új világról valóra válthassa. Orbán Viktormaga iratkozott fel államférfinak, amikor megtagadva a „haldokló Nyugatot”, követendő példának jobboldali forradalmat hirdetett az új Magyarországért.
Nem lehet kétségünk, a kormányfő, az „új fejedelem” alaposan elsajátította Machiavelli racionalizmusát. Húsz éve –konzervatív, majd jobboldali pálfordulása, minden bukása ellenére – pártjának és híveinek kétségbevonhatatlan vezére. Még úgy is, hogy az őt befolyásolni tudó szellemi kör mindinkább szűkült, s még úgy is, hogy hatalomgyakorló híveinek tábora annak arányában hígult fel, amilyen mértékben dagadt. E mamelukhad valójában immúnis a messianizmusra, s csak annyiban és közvetlenül kíváncsi a jobboldali forradalomra, amilyen mértékben státusa szilárd. A nyáj „etetése” és egyben tartása sem könnyű, ám szinte megoldhatatlan feladat megmagyarázni Európának, s elhitetni a korgó gyomrú országgal: e jobboldali forradalom maga a sikeres holnap záloga, reális alapokra épül, s az egyetlen lehetséges és érvényes magyar válasz a globális kapitalizmus és a polgári demokrácia válságjeleire.
A kormányfő mind súlyosabb béklyónak érzi az Európai Uniót. Sértődött, hogy kormányzása kezdetén – az unió stabilitását szem előtt tartva – sem Manuel Barroso, sem Angela Merkel nem fogadta el, hogy az elszaladó hiány a feltétele az új Magyarország megteremtésének. Válaszként Orbán szakított az államközi nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, s mind görcsösebben unión kívüli piaci finanszírozót keres terveihez. Sikertelenül. S nemcsak azért, mert óvatos a világ, hanem mert Magyarországot az Euró pai Unió tagjaként egy rendszer részének tekintik, s csak akkor lehet érdekes bármiféle – orosz, kínai vagy arab –befektetői tőkének, ha fölötte európai védőernyő feszül. Az Európán kívüli világ érdeke az egységes, erős Európa, mert beláthatatlan bizonytalanságot teremtene az unió széthullása nacionalista nemzetállamokra. Ezért udvarias gyanakvással csak furcsa teremtményként tekinthetnek egy képződményre, amely autoriter jellegével kilóg ebből a rendszerből. Európában a polgári Európát akarják látni, s nem saját tekintélyelvű rendszerük tükörképét. A kormányfő ezért is maradt magára a világban.
Az európai liberális parlamenti demokrácia ma azzal a kérdéssel szembesül: hogyan lehet új összhangot teremteni a gazdasági és politikai individualizmus és a közösség érdekei között, hogyan képezhetők le akár a politikai intézményrendszer átalakításával a tömegtársadalom érdekviszonyai. Hogyan lehet egyetlen akarattá olvasztani a polgárok szertefutó érdekeit, a sokaság érzelmeit. Ha nem talál meggyőző választ, akkor Európa darabokra hullik, ahol politikai nemzetállamok vívják kisstílű, de annál véresebb háborúikat, miközben végleg kiszorulnak a történelem fő sodrából.
A magyar kormányfő húsz év alatt elvesztette hitét és meggyőződését abban, hogy e válasz megtalálható, hogy a demokratikus társadalom egyensúlyrendszere javítható. Belefáradt a parlamentarizmus ravaszkodásaiba, lassú, és az ő vehemens személyiségéhez mérten impotens mechanizmusaiba, a baloldali-liberális oldal tétova – az ő szemében tehetetlen – kormányzásába, a végeláthatatlan demokratikus „szócséplésbe”. Irtózik már a tökéletlen III. Köztársaság valóságos és vélt gyengeségeitől, ő maga által is gerjesztett „anarchiájától”. Meg van róla győződve, hogy meg kell tagadnia a polgári államot, mert az az individualizmus és az egyetemes jogok illúziójának a foglya. Pedig nem megtagadni, hanem meghaladni kellene azt.
A következmény: Orbán 2009. őszi kötcsei beszédével, az „egypólusú hatalmi erőtér” létrehozásának meghirdetésével kilépett a többpárti demokrácia keretéből, s megtért a rendés tekintélyelvű „magyar út” csábító legendájához. Euró paiból így igen szűkre szabottan magyarrá, már nem „a polgárok”, hanem „az emberek” kormányfője lett. A magyar embereké, akiknek jellemét állítólag mélyen ismeri. A kormányfő ennek alapján előnyös nemzeti sajátosságnak tudja be a nyakas, önsorsrontó magyar köznemesi individualizmust, erre épít, s legnagyobb ellensége immár az önző polgári autonómia. Csakhogy tudja, feltételezés e hagyomány vitalitása, ezért preventív újjáteremtésébe kezd.
Az autokratizmus – az egypólusú társadalom – sikerének (is) titka a történelmi tapasztalat: a legrosszabb zsarnokságnak is szüksége van azok beleegyezésére, ha lehet lelkesedésére, akik fölött zsarnokoskodik. Ezért – s nemcsak az európai jobboldali minták megerősödése miatt – kerülnek elő a populista jelszavak. Demokratikus kategóriákkal átkozzák hát el a demokráciát, a nép nevében rombolják a demokrácia intézményeit, vallva, hogy az erő előbbre való a lassú polgári jognál, amint a kormányfő tanácsolja: ahol nincs kijárat, onnét ki kell törni. Mindenkinek felajánl valamit, amitől üdvözülhet. Mert – bár tudja, hogy ez lehetetlen – az ő országában senki nem járhat rosszul, ő senkit nem hagy az út szélén. Szavakban Machiavelli tanítványa, de tetteit robespierre-i látomás vezérli, amikor csődbe jutott gazdaságpolitikájának következményeként mind többen maradnak az árokparton.
Kilépve a demokratikus keretekből a kormányfő nem az állam és az autonóm közösségek viszonyának újragondolásán töri a fejét. Erős nemzetállamot épít, mint a közösségi akarat felkent megtestesítőjét, amelynek alárendeli az egyéni és közösségi autonómiájától megfosztott polgárt. Nem alulról felfelé, a valódi igényekhez igazítva alakítja az új intézményrendszert, miközben azzal gondolja lehetetlenné tenni a polgári restauráció jövőbeni lehetőségét, hogy szétveri.
Ami a polgár autonómiáját illeti, semmi sem jellemzőbb rá, mint legfőbb hívószava, a „munkaalapú társadalom” meghirdetése. Az a kísérlet, hogy a termelő embert elszakítsa a fogyasztástól és a tőkétől. Nem a piaci munkahelyek létrejöttének feltéte leit javítja, hanem közmunkába kényszeríti a segélyezetteket. Az állam mint főtervező kap szerepet, pedig a dolga „csak” annyi volna, hogy az oktatástól az egészségügyig feltételeket és lehetőséget teremtsen, hogy mindenki egyenlő eséllyel és adottságainak megfelelő képzettséggel léphessen a munkaerőpiacra.
Az oktatás államosításával – egyebek között – „tiszta” osztályszerkezetet akar kiépíteni, lojális kitenyésztett értelmiséggel, közintézményi karral, szakmunkáskaszttal, egyéni gazdálkodók sokaságával. Ez a liberális állam, de a konzervatív jobboldaliság totális tagadása is, amennyiben ott a közösség elismeri tagjainak szabadságát annak megválasztásában, hogy képességeinek és ambícióinak megfelelő helyet foglalhassanak el a társadalmi munkamegosztásban. Szembemegy ugyanakkor a jóléti szociális állam alapelvével, hogy tisztességes mértékben és azokat segélyezze, akik arra önhibájukon kívüli okokból rászorulnak.
Gazdasági etatizmusa tőkeellenes érzelmeket köt össze nemzeti szenvedélyekkel, azt ígéri, hogy magyar kereteken belül megteremti a magánérdekek anarchiájától megszabadított gazdaságot. Hajtóerőként a belső fogyasztást nevezi meg, ami egy tízmilliós, kicsi piac esetében eleve kudarc.
Nem konzervatív fordulatról beszéltünk, hanem jobboldali (’89-hez képest ellen-) forradalomról, amelyet a konzervatív gondolkodásnak is helyet adó polgári parlamentarizmus tagadásaként tálaltak elénk. E forradalom nem találhat konzervatív szellemi kontinuitást a történelemben, jellemző jegyei, módszerei, retorikája inkább a múlt század bal- és jobboldali zsákutcás forradalmait idézik fel. Sikere vagy sikertelensége attól függ, hogy a tömegtársadalom embere miként vélekedik róla. Ám „az emberek” – John Lukacs szavaival – nem születnek ideoló giákkal, hanem választják őket. E választásban elsődleges szerepe van, hogy a preferált ideológia politikája milyen megélhető haszonnal jár. Ha nem sikerül ilyet produkálnia, akkor az ember ideológiát és politikát vált, előbb-utóbb még akkor is, ha a hite sokáig erősebb egy markáns kurzus ígéreteiben, mint a szakítás mellett szóló napi tapasztalat. Azok közül választ, amit felkínálnak neki: a szélsőbaltól a szélsőjobbig.
Orbán Viktor 2010-ben korlátlan lehetőséget kapott, hogy európai hátszéllel konzervatív értékek mentén modernizálja az országot. Ehelyett – ijesztő példát teremtve arra, hogyan lehet egy uniós tagállamban demokratikus úton kvázi diktatúrát létrehozni – akcionista jobboldali forradalmat hirdetett. Sajátos, tömegek nélküli forradalom ez, inkább parlamentáris puccs, amellyel elszigetelte magát külföldön, s mind értetlenebbül nézik idehaza is. Bukása csak idő és politikai kínálat kérdése, mert egy autoriter szigetország Európa tengelyében hosszú távon életképtelen. Orbán akkor válik majd igazán magányossá, amikor kiderül: messianizmusa csak önhittség. Magárahagyottsága csupán a meg nem értett ember magánya lesz, amikor azt látja, hogy a megálmodott új Magyarország félig sem kész építménye összedől.
