Zöld dió
Megkeresem, ott a többi mellett a fűben. A burok elrepedt és felhorzsolódott, a repedésbe dugom az ujjam, kettéfeszítem. A burok belseje nyálkás és kocsonyás, a csonthéj halványbarna, vékony és puha, ujjal szét tudom nyomni, van azért már benne dióbél is, szivacsos fehér. Körömmel kicsippentem, a számba teszem, szétrágom. Olajosan keserű, a legközepe édesen ropogós. Összedörzsölöm a két tenyerem, sűrű szag száll fel belőle, beszívom, kaparja a torkom, majdnem mint a benzingőz. Kiveszem a tuják mögül a csigaszedő vedret, elkezdem beledobálni a diókat. Sok van, a veder majdnem félig megtelik.
Megállok a fáskamra előtt, belenyúlok a vederbe, két diót veszek ki belőle, egyik a jobb tenyeremben, másik a balban. Azt suttogom magam elé, hogy vigyázz, kész, rajt, feldobom mind a kettőt a fáskamra tetejére. A diók a tűzfalnak koppannak, aztán gurulni kezdenek lefele a cserepeken. A vihar teleszórta száraz gallyakkal és nedves levélcsomókkal a tetőt, a diók meg-megpattannak, elakadnak, felgyorsulnak, nem lehet előre tudni, melyik fog előbb leérni. Futóverseny, az egyik én vagyok, a másik Krisztina. Aki veszít, annak meg kell halnia.
Az én dióm sokáig vezet, szépen gurul lefele a cserepeken, a vesztest nem lábbal fogom összetörni, hanem téglával szétzúzom, és kieszem a közepét. A dióm már majdnem a tető szélénél van, amikor egy vastag ágdarab megállítja és lelassítja. A másik dió közben megpattan egy levélcsomón, átugorja az ágat, leesik a tetőről, egy kő felém pattintja, gurulni kezd, aztán már ott is a lábam előtt. Az én dióm még mindig az ág mögött van, nézem, azt kívánom, hogy akkor most már maradjon is ott, de nem, lassan kigurul az ág mögül, aztán a földre esik, és lassan odagurul elém. Vesztettem. Nincs kegyelem. A cipőm orrával a kő mélyedésébe pöckölöm a diómat, a tűzfalhoz megyek, kiveszek egy téglát a kupacból. Élére állítom, két kézzel magasra emelem, úgy csapok vele a dióra. Egyből összeroppan, mély, tompa roppanással.
Ahogy kiveszem a közepéből a kocsonyás dióbéldarabot, tudom, hogy ez most keserű lesz, de akkor is meg kell ennem, úgy kell nekem, megérdemeltem, mért nem voltam jobb, mért nem voltam ügyesebb. A számba veszem, tényleg olyan keserű, mint az epe. Azért sem köpöm ki.
Felemelem a földről a győztes diót, nézem a vedret , a visszavágóhoz a legkerekebb és legnagyobb diót fogom kivenni, legközelebb nem hagyom magam. Éppen nyúlnék már a vederbe, amikor meghallom Nagymami hangját. Már ott is van mellettem, megfogja a kezem, kiveszi belőle a diót, a másik kezében nyitott bicska, elkezdi kettévágni a diót a tenyerében. Olyan erősen nyomja a kést, hogy azt hiszem, bele fog vágni a kezébe, de nem.
Nagymami bekattintja a kést, az egyik fél diót a vederbe dobja. A másik felét megnyomja, mintha citrom lenne, a fél dió zöldesbarna olajat izzad, Nagymami belemártja a gyűrűsujját, először megszagolja, aztán lenyalja róla a nedvességet. Azt mondja, jó keserű, jó, hogy összeszedtem, nagyon finom likőr lesz belőle.
Felemeli a földről a vedret, megrázza, elindul vele a konyha felé. Int, hogy menjek utána. Bent a konyhában teletölti vízzel a kakasos porcelántálat, aztán beleönti a veaddig ő előveszi, ami még kell, vigyázzak, ne sértsem fel nagyon a héjukat. A diók síkosak a vízben, csúszkálnak az ujjaim között, ide-oda forgatom őket a szivacs alatt, nem tudom, hogy melyiket mostam már meg és melyiket nem, de nem hagyom abba, mindig azt dörzsölöm, amelyik a kezembe akad.
Nagymami széles szájú befőttesüveget hoz, két kötőtűt, a cukortartót, teli vodkásüvegeket.
Mindent az asztalra tesz, aztán leül.
Belenyúl a porelántálba, kivesz egy diót, megfogja a kötőtűt, belekarcol valamit a dió héjába, aztán a befőttesüvegbe dobja. A dió ide-oda pattan az üvegben, aztán körbegurul az alján, előttem áll meg. Nagymami egy hosszú ívelt vonalat karcolt belé, olyan, mint egy nagyon lapos félhold, ami a dió szárától egészen a legaljáig ér, a domború feléből kisebb vonalak állnak ki ferdén, az egész olyan, mintha egy százlábú lenne. Nem szeretem nézni.
Nagymami felém nyújtja a kötőtűt, azt mondja, én jövök. Vegyek egy diót, és karcoljam rá szépen én is azt, amit ő.
Elveszem a kötőtűt, kiveszek egy diót a tálból, ahogy rányomom a tűt, majdnem kiugrik a tenyeremből. Meghúzom a hosszú vonalat, kész a százlábú teste. Lejjebb csúsztatom a kezem a kötőtűn, megrajzolom a lábait is. A leghosszabb vonal lett a legmélyebb, olajos barna csepp serked belőle, az jut eszembe, hogy olyan, mint egy könnycsepp, és akkor egyszerre megértem, hogy amit Nagymami a dió ba karcolt és amit én is a dióba karcoltam, az nem egy százlábú, hanem egy lehunyt szem.
Elképzelem, hogy a szem felpattan és rám néz, szinte látom is a szembogarát, barázdált, mint a dióhéj, félelmetes a nézése. Gyorsan bedobom a diót a befőttesüvegbe, olajos csíkot hagy a belső falán, ahogy ide-oda pattan benne. Nagymami rám néz, azt mondja, nincs mitől félni, és különben is, ne felejtsem el, hogy ott a kezemben a kötőtű. Újabb diót vesz ki a vízből, elkezdi rákarcolni a csukott szemet, int, hogy folytassam én is.
Kiveszek egy diót, most, hogy tudom, mit rajzolok, nehezebb remegés nélkül húzni a kötőtűt. Csendesen dolgozunk, Nagy mami egyszer felszisszen, átdöfi a kötőtűjét az egyik dión. Hallom, ahogy a kötőtű nyikordul egyet, amikor lehúzza róla a keresztülszúrt diót, nem nézek oda.
Amikor kiveszem a tálból a következő diót, azt gondolom, hogy amit bele fogok karcolni, az nem egy szem lesz, hanem csak egy ágaskodó százlábú.
Amikor az utolsó dióval is készen vagyunk, Nagymami belefordítja az összes cukrot a tartóból, aztán lecsavarja a vodkásüvegekről a kupakot, az egyiket felém löki, a másik kettőt ő emeli fel, egyszerre kezdjük a cukros dióra tölteni a vodkát.
Mire végzünk, a befőttesüveg kétharmadáig tele van, Nagymami beledugja a kötőtűket, kever egyet rajta, az üvegben örvényleni kezd a folyadék, kavarognak benne a diók, sűrű, csípős diószaggal telik meg a levegő. Nagymami felveszi az asztalról a befőttesüveg bádogfedelét, rácsavarja. Ráz egyet az üvegen, azt mondja, most már jobb lesz, ha sietünk.
A kredenchez lép, kihúzza a fi ókot, egy összehajtott kendőt vesz elő, látom, hogy ugyanolyan anyagból van, mint a benti sötétítő függönyök. Szétbontja, jó nagy. Az asztalra teríti, ráfekteti az üveget, szól, hogy segítsek belecsavarni.
Gyorsan rátekerjük az üvegre, Nagymami megfogja az össze tekert anyag egyik felét, int, hogy én is fogjam meg a másikat. Felemeljük, ellépünk az asztal mellől, hintáztatni kezdjük, először finoman, aztán egyre gyorsabban, Nagymami mormol valamit, először azt hiszem, hogy számol, de aztán meghallom, hogy azt mondogatja, sokszor egymás után, ébresztő.
Az anyagon keresztül is jól hallatszik, hogy a befőttesüvegben ide-oda zubog a folyadék, és tompán pufogva pattognak benne a diók. Nem akarok a diókra gondolni, de mégis muszáj elképzelnem, hogy egymásután felpattannak a rájuk karcolt szemek.
Nagymami nagyon nagyot ránt a kendőn, akkorát, hogy kicsúszik a kezem közül a vége, a kendő szétnyílik, a befőttesüveg a konyhaszőnyegre esik, nem törik el, nekimegy Nagymami lábának, aztán gurulni kezd felém a szőnyegen, zöld örvény kavarog benne. Nézem, a közepén van valami. Nagymami is odanéz, aztán az arcom elé tartja kendőt, és rám kiált, hogy csukjam be a szemem. Becsukom, a szemhéjam mögött is zöld a sötétség.
A szélből, amit a kendő kavar, érzem, hogy Nagymami elrántja az arcom elől, hallom, hogy nyögve leguggol, a konyhaasztal alá gurult befőttesüveg után mászik, motyog. A százlábúakra gondolok, arra, hogy ott mászkálnak a befőttesüvegben.
Nem tudom, mennyi idő telik el, Nagymami egyszer csak azt mondja, most már minden rendben, most már kinyithatom a szemem.
Hunyorgok, látom, hogy Nagymami feláll a padlóról, ott a kezében a kendőbe csavart befőttesüveg. Fél karral erősen a hóna alá szorítja, egy altatódalt dúdol, úgy indul el vele a spájz felé.
