Mondhatnánk Lagost, Karacsit vagy Manilát is, de nem lenne igazságos: Isztambul nem egy pokoli harmadik világbeli megapolis, hanem – gépjármű-közlekedését leszámítva – nagyonis élhető világváros. Magasházak a belvárosban és pazar villák a vízparton, élénk élet éjszaka is, sőt!) Mikor egy induló filmfesztivál filmenként négy stábtagot invitál, látszik, hogy van benne pénz.

Az isztambuli Bűn és bűnhődés fesztivál nem Fjodor Mihajlovicshoz kapcsolódik közvetlenül, hanem az egyetem jogi karához, ahol Adem Sözüer a dékán, egy ambiciózus személyiség, globális ambíciókkal, amit igazol, hogy a New York Times is írt előzetesen új kezdeményezéséről. „Mi a közös az úgynevezett »becsületgyilkosságokban« (az esetek többségében a családra valamilyen módon »szégyent hozó« nők terhére elkövetett emberölésekben) és a katonai puccsokban?” – kérdi az amerikai újságíró (Susanne Gusten), és tényleg: Sözüer dékán nem fél sem a széptől, sem a műfajok keveredésétől: akadémikus konferenciát filmmustrával vegyít, horvátot argentinnal, bolgárt thaiföldivel, magyart Fülöp­szigetekivel enged össze.

A filmfesztivál egyik fő témája a katonai puccsok természete, és Törökországban volt ilyesmi bőven. Az 1960-as és 1971-es után harmadikként bekövetkezett 1980. szeptember 12-i puccsra nem egy elemző úgy tekintett akkor, a bontakozó lengyel független szakszervezeti mozgalom nézőpontjából, mint a magyar ’56 szemszögéből a szuezi válságra. Nem lett az rögtön! Jaruzelski tábornok csak tizenöt hónap múltán követte Kenan Evren tábornok példáját. Az egyik legfurcsább és legnagyszerűbb török film is ekkoriban született.

A címe Yol (Út), és a kurd Yilmaz Güney a börtönből rendezte humán interface (rendezőasszisztense, Serif Gören) segítségével. Kurd bebörtönzöttek eltávozásának története az 1980-as puccs másnapján: az egyik arra ér haza, hogy a felesége megélhetési prosti lett, a család a férj szabadulását várja, hogy elkövesse a „becsületgyilkosságot”. Egy másik rab a feleségével végre találkozván már a vonaton művelné a testiséget, és az utazóközönség kishíján meglincseli. A harmadik egy határ menti falu szülötte, dobbantana, de mégse, mert a bátyját csempészet közben lelövik, rá maradnak az özvegy és az árvák. Ez persze régi film (1982), itt most idei és tavalyi játékfilmeket látni: az 1981-es Tejero­ puccskísérlet Spanyolországban, mai tinibandákra szakosodott Fülöp­szigeteki halálbrigádok, esetleg egy magyar árulástörténet a kádárizmus genezise idején.

Kolumbiai film egy aknamezőre lőtt futball-labda okozta bonyodalmakról, egy másik a ruandai genocídiumról, sok film a harminc év előtti török junta dolgairól, titokban forgatott játékfilm a mianmari katonai rezsimről és rengeteg doku. Kambodzsából, Iránból, Chiléből. Egy dokumentumfilm, ami a kubai Guantánamón és Jemenben forgott és Oszama bin Laden volt személyi testőre főszerepli. Széles a válogatás: a világ egyik leggyorsabban fejlődő gazdaságaként magát újra regionális középhatalmi szerepben látó ország perspektívája. Melyre olykor figyelmeztetően felemelődik egy mutatóujj.

A Hürriyet angol kiadása érdekes interjút hoz Gilles Merritt brüsszeli biztonságpolitikai szakértővel. Az apropó persze Erdogan miniszterelnök mostani egyiptomi–líbiai–tunéziai körútja és az Izraellel szembeni, a fegyveres konfliktust sem kizáró keménykedés. Törökország régóta frusztrált – mondja a brüsszeli szakember. Azért van ez így, mert az EU a végtelenségig kitolta a csatlakozási tárgyalásokat vele, szinte lehetetlen vagy elfogadhatatlan feltételeket támasztva. Persze az EU is frusztrált. Gondoljunk csak arra, amikor időn túli döntéssel Essen és Pécs mellé bevették Isztambult is Európai Kulturális Fővárosnak, mikor Isztambult egyenlőségi alapon csak London, esetleg Párizs vagy Berlin mellé lehetett volna behozni. Ha Törökország belépne az EU­ ba, hamarosan a legnagyobb lélekszámú tagország lenne, nagyobb, mint az elöregedő, lassan fogyásnak induló Németország, ahol hárommillió török él, ők például jót tesznek a német nyugdíjrendszernek, de a német közvélemény az asszimilált törököknek örül. Ha egyáltalán.

Még a szinte végtelenül nyitottnak gondolt Hollandiában is változik a közhangulat. Ajánlott olvasmány Ian Buruma Murder in Amsterdam című könyve. Alcíme: Vannak-e a toleranciának határai? Úgy néz ki: vannak. Ezért is fordul Törökország egykori ottomán területek felé, ezért mondja most a miniszterelnökről a nemzetközi sajtó, hogy „rocksztárként” mutatkozott be Kairóban, Tripoliban, Bengáziban, Tuniszban. Erdogan szekularizmust és demokráciát hirdetett e helyeken, de több megfigyelő is felhívja a figyelmet, hogy ez a neolaicizmus elég falsul hangzik egy olyan párt miniszterelnökének a szájából, mely mérsékelt iszlamista programmal nyert választást immár háromszor. Még Tunézia sem határozta meg magát szekulárisnak soha, az iszlámot mindig emlegetik az alapokmányban, és az új Líbia is „sariaalapú demokráciaként” kezd gondolni magára.

Az „arab tavasz” országaiban a siker az Izraellel szembeni heves retorika eredménye nagyrészt. Az elmúlt hetek paprikás török–izraeli vitája még a fegyveres konfliktus rémét is előre vetítette. A Mavi Marmara nevű Commodore-szigeteki (korábban: török) hajó megállítása tavaly a gázai tengeri blokádnál, illetve az izraeli kommandósakció (nyolc török és egy török­amerikai halottal), melyért Izrael nem kért bocsánatot, kiverte a biztosítékot az ankarai kormánynál. Erdogan azt mondta: a segélyszállítmányokat ezentúl török hadihajók kísérik majd – izraeli vélemény szerint viszont a segélyszállítmányokban fegyverek lehetnek: nem engedik át őket ellenőrzés nélkül. (Izraelben is vannak ez ügyben belviták: Cipi Livni volt konzervatív külügyminiszter keményvonalas utódját, Avigdor Liebermant is felelősség terheli a kialakult helyzetért a Ha’aretz szerint.) Ami az elmúlt évtizedek történetét figyelembe véve sajnálatos, a két ország egymás fő regionális gazdasági partnere, és katonai együttműködésüknek is komoly múltja van.

Yasemin szőkésbarna török lány, tévés és fesztiválszervező. Egy kisbuszban megyünk valamilyen fontos eseményre, és az izraeli–török viszonyról esik a szó. Yasemin csak remélni tudja, hogy nem lesz háború, hogy a kormány nem húzza túl a húrt. A kolléganője Damaszkuszban élt egy évet, de mikor kitörtek az Aszad­ellenes zavargások, hazajött, mert egy törökben szükségszerűen lázítót látnának az ottani hatóságok. Háborút latolgatunk, de csak félkomolyan. Mondom nekik, Izrael tízszer kisebb, mint Törökország, but they got the nukes (nekik van atomfegyverük). Erre Yasemin azt mondja, hogy persze szövetség, meg minden, de Amerika sem melléjük állna, ha kiéleződne a helyzet. Amerika nyilván lavírozik. Egy államtitkárt, Francisco Sanchezt idézgetnek a török lapok, aki szerint „a város vibrálását tekintve New York elsápadhat az izgalmas Isztambul mellett”, és igaza van: ha egész Törökország olyan lenne, mint a metropolisa, akkor az „arab tavasz” országai hülyék lennének nem róla venni mintát, és az Euró pai Unió is teljesíthetetlen feltételeket állítani. De a Hürriyet angol kiadásának beloldalai még mindig a Kurd Munkáspárt (PKK) elleni harc végső győzelemig való folytatásáról zengenek, amire persze azt is lehet mondani, hogy a PKK olyan Törökországnak, mint Izraelnek a Hamasz.