Rák a tálon
Megtörténhet tehát, hogy Horvátországban a jobboldal helyett a baloldal kerül hatalomra, aminek az esélyét növeli, hogy a rendkívül nagy népszerűségnek örvendő Ivo Josipovi elnök is egyre hangosabban bírálja a kormányt. A jobboldal válaszként nem a korrupcióról beszél, hanem a „vörös veszélyről”, s arról, hogy egyedül a HDZ képes megvédeni a horvát nemzeti érdekeket.
A jelenlegi horvát vitáknak egyik mellékzöngéje, hogy a sajtó egyre többször szóba hozza, hogy Sanader korrupciós hálójába bele van keverve a magyarországi Mol is. A Jutarnji list nevű független napilap külön mellékletben hozta napvilágra azokat a dokumentumokat, amelyek ezt a feltételezést kívánják alátámasztani. Hogy ebben mennyi az igazság, azt majd eldönti a bíróság.
A helyzet pikantériája azonban, hogy éppen az egyik rovinyi újságárus előtt álldogáltam, s nézegettem az újságokat, amelyeken öles betűkkel írták, hogy Mol, amikor egy csoport magyar turista éppen azon tanácskozott, hogy merre található egy előkelő étterem. Az idei nyárutón ugyanis az isztriai partok városkái, Roviny, Porecs, Umag, tele voltak magyar turistával, s e városkák rí váin több magyar szót hallottam, mint Szabadka vagy Újvidék sétálóutcáin. A magyar turisták végül orosz turistákkal találkoztak, akik készségesen felvilágosították őket az előkelő rovinyi éttermekről. Még csak a kínaiak hiányoznak, gondoltam, ám a kínaiak, a rovinyi tengerparti sétányaik improvizált boltjaiban üzleteltek, ők nem kerestek előkelő éttermeket.
A magyarok és az oroszok rossz angolsággal gyorsan megértették egymást, s megbeszélték, hogy találkoznak majd az előkelő rovinyi étteremben, ahol a legjobb halspecialitásokat szolgálják fel. A jelenet felidézte a régmúlt időket, a nyolcvanas éveket, amikor a magyarok tömegesebben érkeztek az Adriára, s akkor még „paradicsomturistáknak” nevezték őket. Nemcsak őket, hanem a cseheket is, a lengyeleket is, azért, mert a piacon a legtöbbször paradicsomot vásároltak, hogy legyen mit fogyasztaniuk a hazulról hozott sonkával. Akkoriban gyakran találkoztam velük, s, ha maguk között magyarul azon tanakodtak, hogy a sonkához és a paradicsomhoz hol lehet még olcsó giricét, fügét és gyümölcsöt vásárolniuk, szívesen segítettem, gyakran elvezettem őket a legjobb helyekre. Bevallom, készségesebben álltam rendelkezésükre, mint a cseheknek, lengyeleknek, vagy a szlovákoknak, s ebben nem valami nemzeti előítélet vezényelt, hanem a magyar nyelv. Úgy véltem, a nyelv fűz össze bennünket, s a kultúra, amelyet a nyelv jelenít meg. Ezzel a tengerparti élménnyel fejeztem be a Mi a magyar címűt kötetben megjelent A magyar labirintus című esszémet.
Az újságárus előtt, az előkelőbb éttermet kereső magyar–orosz csapat előtt azonban elnémultam.Nemcsak azért, mert tényleg nem tudtam, hol is van a legelőkelőbb rovinyi étterem, hanem azért is, mert elbizonytalanodtam abban a hitemben, hogy a nyelv összeköt bennünket. Illyés Gyula mondata jutott eszembe, aki naplójegyzeteiben írta, hogy az a legmagyarabb, aki a legszegényebb, mert nincs mása csak a magyarsága.
Egyrészt ugyanis elégedett lehetnék, hiszen többé nem vagyunk „paradicsomturisták”. A helyi isztriai barátaim, akiktől a tíz évig tartó háborús és félháborús időszak el-
szakított, jóindulatúan konstatálták, hogy a magyarok egyre ügyesebben fogyasztják el a rákot, ami nem éppen egyszerű művelet. Nincs mulatságosabb jelenet, mint amikor az újgazdagok rákot rendelnek, s csak nagy kínszenvedés árán tudják elfogyasztani, miközben türelmüket veszítve a legjobb falatokat a tányéron hagyják. A magyarok azonban húsz év múltán immár majdnem szakszerűen fel tudják szeletelni a rákot. Nem sok hiányzik. Ezt tehát sikernek könyvelem el.
Másrészt azonban kétely ébred fel bennem, mert arra a kérdésre, hogy mi a magyar – az utóbbi időben – főleg azok adnak rövid és csattanós válaszokat, akik magas posztról beszélnek. Nem tépelődnek annyit, mint Babits, Bibó István vagy Fülep Lajos, a válaszuk rövid és katonás. Nem kétlem, hogy ők a legújabb Armani öltönyben is tökéletesen elfogyasztják a rákot, anélkül, hogy egy folt esne a zakójukon vagy az ingjükön. Szeretném szem előtt tartani Illyés Gyula megjegyzését és személyes tapasztalataimat, tehát magától értetődő, hogy a rovinyi ríván a szenttamási utcámra gondolok. Ennen nyomán kirajzolódik előttem egy kép, azokról az emberekről, akiknek nincs másuk, csak a magyarságuk. Ők azok, akik ugyanolyan bonyolult kérdésekkel vívódtak és vívódnak, mint annak idején Babits, Fülep Lajos vagy Bibó, és majdnem olyan bonyolult választ adtak, mint a nagy magyar elődök.
Az ötvenes években az életszínvonal javulni kezdett, érthető tehát, hogy az utcámban, de nem csak ott, hanem az egész kisvárosban a családok nagy kérdése az volt, hogy melyik középiskolába írassák be a gyereket. A legközelebbi gimnázium a 12 kilométernyi távolságra levő Verbászon volt. Igen, de ott csak szerb nyelvű tagozat létezett. Újvidéken volt magyar tagozat, de az 35 kilométernyire volt Szenttamástól. Verbászra tavasszal és ősszel naponta biciklivel is megtehette az utat a diák, télen pedig busszal, mert a két város között mégis jobb volt a kapcsolat. Ha a gyerek Újvidékre iratkozik, akkor, bár magyar nyelven folytatja tanulmányait, de nem lehet utazó diák, csakis bennlakó.
Ez azt jelenti, hogy albérletet kell fizetnie, ha nem akad valami távoli rokon, aki befogadja. Aki szerb gimnáziumba jár és később esetleg szerbül folytatja egyetemi tanulmányait, az érzelmileg ugyan magyarnak tartja magát, de többé-kevésbé eltávolodik a magyar nyelvtől és a magyar kultúrától. Akarata ellenére is. Értékvilága módosul, öszszetettebb lesz, néha bonyolultabb és kaotikusabb. Nem rekesztődik ki, de kérdés, hogy mi kirekesztjük-e őt. Ez a réteg növekszik, nemigen foglalkozik vele senki. Ha igen, akkor sokszor elmarasztaló hangnemben.
A mai kisebbségi világban a képesítésért való harc még nagyobb, mint fél évszázaddal ezelőtt. Aki nem szerez diplomát, nem számíthat arra, hogy boldogul az életben. Immár oda jutottunk, hogy nyugati vendégmunkás sem lehet. Ugyanakkor a kisebbségi közösség az elmúlt évtizedekben erősen pauperizálódott, a kisebbségi oktatási rendszer pedig romosodik. Ez azt jelenti, hogy egyre többen kerülnek az előbbi dilemma elé.
A szociális olló tehát egyre szelesebbre nyílik, viszont a nemzeti diskurzus egyre nagyobb homogenitást vetít előre. Az anyaországban ez áthidalható és valamiképpen felülmúlható, a kisebbségi közösségben azonban mély belső, emberi konfliktusokat idéz elő, amelyeket az erős nemzeti diskurzus nemcsak hogy nem hidal át, hanem elmélyít. Fennáll a veszély, hogy ez konfliktussá fajul, ami pedig ösztönzi az asszimilációt. A legegyszerűbb megoldás lenne elejét venni a szociális olló további szétnyílásának, erre azonban a jelenlegi vadkapitalizmusban aligha van esély. A másik nagy figyelmet, körültekintést és empátiát követelő utat a rugalmasabb nemzeti diskurzus képviselné, ami azt jelenti, hogy elismerjük az anyaországi és a kisebbségi nemzeti diskurzus közötti különbséget.
Ehhez azonban az anyaországban is, a kisebbségben is, szociálisan érzékenyebb politikai elitre lenne szükség, amelyik tisztában van azzal, hogy nem elegendő a rákot Budapesten feltálalni – azt a kisebbségben kell elfogyasztani.
