A rós ha-sána, az újévi ünnepség alkalmával ilyenkor a vallásos zsidó családokban a hosszúkás forma helyett kör alakú kalácsot (barheszt) sütnek, ami egyfajta jókívánságot jelképez: legyen kellemes és kerek az esztendő. Szokás még, hogy valami édes étel is kerül az asztalra. Például sárgarépa-főzelék, ami a gyerekeknél nem vált ki osztatlan lelkesedést: a kisebbek inkább mézzel leöntött almát kapnak.

A rós ha-sána számvetésre is késztet. Mi történt az elmúlt évben, és mi várható a következőtől?

A magyarországi zsidóság helyzete kettős. Budapesten sorra jönnek létre a civil szervezetek, szórakozóhelyek nyílnak, pezseg a kulturális élet, a zsidó őszi fesztivál a főváros egyik meghatározó rendezvényévé nőtte ki magát, új vallási felekezetek alakultak –jó ideje zsidó reneszánszról beszélhetünk. Csakhogy ezzel párhuzamosan ijesztően megerősödött a szélsőjobb, a nyilasok szellemi utódai egyre hangosabbak, az antiszemita hangulatkeltés mindinkább bekúszik a közbeszédbe. Akkor hát milyen ma zsidónak lenni Magyarországon?

A fiatal és népszerű rabbi, Verő Tamás sem tud felhőtlenül örülni a zsidó intézmények és szervezetek virágzásának. Főleg az idősebb generációk már abban is valós veszélyt látnak, hogy a népszámlálás során anonim módon megvallják származásukat vagy vallásukat. A Frankel Leó utcai zsinagógát, ahol Verő Tamás az istentiszteleteket tartja, biztonsági őrök vigyázzák. Nem voltmit tenni, védekezni kellett a falfirkák és a bekiabálások, a mindenféle tárgyakat bedobálók ellen. A rabbi gyanúja szerint az elkövetők között részegek ésmeggyőződéses antiszemiták egyaránt akadtak.

Verő Tamás magától értetődőnek tartja, hogy az utcán is viseli a vallási hovatartozását kifejező fejfedőt, a kipát. Sokáig semmi problémája nem adódott ebből. Ezért is érte váratlanul, hogy egy budai bevásárlóközpont valamelyik cipőboltjában egy ismeretlen gyalázkodó szövegekkel támadt rá.

Talán két év is eltelt azóta, de a rabbi jól emlékszik mindenre. Az illető iszonyatos szidalmakat vágott a fejéhez. Verő Tamás a két lányával volt, megdermedtek a döbbenettől. „Mivel meg se szólaltam, ő valószínűleg külföldinek nézett. Többször elindult, de vissza fordult, és ordibált tovább. A legjobban az fájt, hogy a hétvégi nyüzsgésben senki nem állította le a fickót. Csak negyedszerre mondta neki az eladó, hogy most már hagyja abba.”

A történtek után felesége megkérte, vegyen fel inkább baseballsapkát, ha az utcára megy. A rabbi azonban ugyanúgy mindig viseli a kipát, ahogyan az incidens előtt is tette.

Deák Gábor könyvkiadó egyáltalán nem vallásos. Több világi zsidó szervezetnek is a tagja, de arra a legbüszkébb, hogy a rendszerváltás táján alapítója volt a Mazsikének, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesületnek. Soha nem hagyja szó nélkül, ha bárhol – társaságban, villamoson – zsidóznak a környezetében. „Magamnak tartozom ennyivel, nem úgy fogom fel, hogy ez bátorság kérdése lenne. Velem is előfordult, hogy féltem, például egy Újpest- meccsen – de akkor is szóltam. Szerencsére eddig még nem vertek meg…”

Felnőttként kezdte komolyan foglalkoztatni a kérdés, mit is jelent számára a zsidósága. A Kádár-korszakban a hivatalos politika szintjén tabunak számított a téma, ha a hétköznapokban mégis előkerült, a zsidó gyökerekkel is bíró magyarok általában „igyekeztek egyszínűvé válni a fallal. Vagy pedig ők is elkezdtek zsidóvicceket mesélni.”

A magyar történelem során – folytatja – mindig ki kellett centizni, hogy kimennyire zsidó. Deák Gábor viszont nem hajlandóméricskélni. Liberális és szabad emberként akar élni: száz százalékig magyarnak és száz százalékig zsidónak vallja magát.

Magyarországon működik Közép-Európa legnagyobb zsidó iskolája –említ egyet a rendszerváltás utáni sikerek közül. Szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy minél többen felvállalják zsidóságukat. Érzékelhető is ilyen tendencia, ezzel együtt a zsidóság köré ben növekszik a félelem: Deák Gábor szerint talán nagyobb mértékben is, mint az indokolt lenne. „Véletlenül sem gondolom, hogy a magyar nemzet döntően antiszemita lenne. Optimista típus vagyok. Az erőteljes antiszemita jelenségeket egy tudatlan, a történelmet és a társadalmat nem ismerő kisebbség számlájára írom.”

A szélsőjobb felfutása viszont azzal is jár, hogy a zsidó identitás vállalása ma már önmagában kevés. Deák Gábor hangsúlyozza: pártszimpátiától, vallási meggyőződéstől és származástól függetlenül a civil mozgalmak eszközeivel kemény küzdelmet kell folytatni az antiszemita szélsőségek ellen. A kérdésre, könnyebb lenne-e az élete, ha nem rendelkezne zsidó felmenőkkel, az addig gyorsan válaszoló, pergő beszédű Deák Gábor felsóhajt: „Igen, lehet, hogy könnyebb lenne. De mindenképpen más.”

A 28 éves PhD-hallgató Bálint Anna többedmagával éppen a Teleki téri zsinagógát takarítja, a nyilatkozat kedvéért félbeszakítja amunkát. Könnyed

hangon beszél a zsidóságáról, nyomát sem lehet felfedezni se szorongásnak, se görcsösségnek. „Miért, baj? Kellene hogy legyen?” – kérdezi vidáman.

Bár szüleit hajdan a rabbiképző legendás vezetője, Scheiber Sándor adta össze, egyikük sem vallásos. Ennek ellenére lányukat a Kazinczy utcai ortodox zsidó óvodába íratták be. Igaz, utána a pont akkor induló világi iskola, a Lauder Javne következett.

Bálint Anna önkéntesként dolgozott a Sirály nevű műintézményt létrehozó, újabban a Bánkitó Fesztivált is szervező Marom Egyesületnél. Pár

éve több „saját” civil szerveződésben is részt vesz: ezek egyike a Dor Hadas, az Új Nemzedék.

A szervezet főként a zsidó vallási hagyományokat népszerűsíti – nem csak zsidó családból jövő fiatalok körében. Bálint Anna szerint jó esély van rá, hogy a Dor Hadasnak köszönhetően lesznek olyanok, akik eljutnak a betérésig, azaz nem zsidó létükre felveszik a zsidó vallást.

A világ bonyolult. Bálint Anna bármennyire fontosnak tartja is a vallást, ahogyan a szülei, ő sem vallásos. Pedig próbálkozott: „volt, amikor intenzívebb vallási életet éltem, aztán rájöttem, hogy én inkább máshogy, belülről tudom megélni a zsidóságomat”.

Ami a virágzó zsidó kulturális életet illeti, kicsit árnyalja a képet. Sok a szervezet, de közülük „nem mindegyik fejt ki olyan aktivitást, amit elvárnak tőlük”. Ettől függetlenül a zsidó civil önszerveződés valóban látványos fejlődésen ment át, ami Bálint Anna szerint egész Budapestnek jót tesz: a sokszínűség gazdagítja a fővárost.

Budapesten minden teljesen más

– jelzi Tepper Ádám szegedi jogász, hogy a sokat emlegetett zsidó reneszánszból vidéken viszonylag keve-

set érzékelni. Persze ebben a tragikus múlt is közrejátszik. A vészkorszakban a vidéki zsidóság túlnyomó többségét elhurcolták és elpusztították. A kevés visszatérőből is csupán néhányan maradtak meg szülőhelyükön: a többiek a fővárosba költöztek, vagy (jellemzően 1945 és 1948 között vagy 1956-ban) elhagyták az országot.

A 31 éves Tepper Ádám fél éve felvette édesanyja nevét, hogy ezzel is kifejezze kötődését a zsidósághoz. Édesapja – aki már nem él – a holokauszt előtt Baloghra „magyarosított”, eredeti, „zsidósan hangzó” nevét olyannyira

titokban tartotta, hogy azt későbbi feleségének, de még a fiának sem árulta el, és a régi papírokból sem sikerült kideríteni.

Tepper Ádám gyerekkora óta rendszeresen járt zsinagógába az édesanyjával. A kilencvenes évek közepén –már egyetemistaként – Szegeden tanuló budapesti fiatalokkal közösen zsidó ifjúsági klubot hívott életre. A klub jól indult, a heti rendezvényeken mindig összejött több tucat fia tal. A helyiséget a szegedi hitközség biztosította.

Tanulmányaik végeztével azonban nemcsak a pestiek mentek el, hanem a szegediek egy része is a fővárosba települt. Az idősebbek elkoptak, fiatalabbak nem érkeztek a helyükre. Tepper Ádám hiába hirdette a „gólyáknak” szóló egyetemi lapban is a klubot, nem nagyon akadt jelentkező.

A kezdeményezés lassan elhalt, öthat évvel ezelőtt teljesen megszűnt. Tepper Ádám máig találgatja az okokat, és máig nem tudja a választ. Vidéken – állapítja meg rezignáltan – alig van zsidó közösségi élet.AmiBudapesten természetes, Szegeden csak vágyálom: a városban nincs például kóserbolt. Bár a hitközség közreműködésével Szegeden is évek óta rendeznek

zsidó kulturális fesztivált, az önszerveződés helyzete ettől még nem javul.

Gond az is, hogy civil kezdeményezéseknek nehéz országosan ismert „húzóneveket” a csongrádi megyeszékhelyre csábítaniuk. Tepper Ádám korábban előadás-sorozatot szervezett a zsidóságról. Popper Péter készségesen vállalta a felkérést (se fellépti díjat, se utazási költséget nem kért), de a jogász majdnem beleőszült, mire nagy nehezen sikerült időpontot egyeztetni. Legalább megérte a fáradozás, az egyetem dísztermében még a csilláron is lógtak. A következő

a alkalmakkor viszont az amúgy remek szegedi előadók programjain alig lézengtek az érdeklődők.

A vallási élet sem jelent komoly vonzerőt, pedig Tepper Ádám biztosra veszi, hogy most is tanulnak Szegeden zsidó fiatalok: elég a 120 izraeli egyetemistát említeni. Csak éppen nagy részük nem vallásos, aki mégis, nem a neológ irányzatot képviselő hitközség, hanem az Európába amerikai kitérővel visszatérő ortodox Chábád Lubavics közösség rendezvényeit látogatja.

Kovács András szociológus és Forrás-Biró Aletta pszichológus nemrég lezárt kutatása a mai magyar zsidóságról és zsidó közéletről arra jutott, hogy a „zsidó reneszánsz” bizonyos értelemben lecsengőben van. Mindebből azonban nem következik, hogy a zsidó közösség visszaesett korábbi állapotába.

A Szombat című folyóiratban ismertetett és az interneten teljes terjedelmében hozzáférhető tanulmány megerősíti azt a benyomást, hogy az elmúlt húsz évben jelentősen megnőtt azok száma, akik adott helyzetben zsidóként határozzák meg magukat. A rendszerváltás óta becsülhetően ezernél is több fiatal végzett el valamilyen zsidó iskolát. Ennek is köszönhető, hogy kialakult egy viszonylag széles réteg (való igaz, elsősorban Budapesten), amely nem stigmaként, hanem pozitívumként tekint a zsidóságára. E közegre nem jellemző a „kemény identitás”, a zsidó vallás és tradíció inkább csak nyomokban lelhető fel. Némelyik zsidó vezető ezért némi lemondással beszél a „romkocsmák népének” vagy „bulizsidóságnak” nevezett csoportról, amelytől nem várható vallási új hullám elindítása.

A kutatás eredményei szerint a zsidó társadalom nagy része – például a fenti, fiatal csoport – nem találja, igazából nem is keresi helyét a meglévő zsidó szervezeti rendszerben. Az utóbbi jelentős reformjára lenne szükség ahhoz, hogy szerves kapcsolat alakuljon ki a jelenleg egymás mellett létező zsidó intézményi struktúra és a zsidó társadalom között.

Az antiszemita jelenségek nem csupán félelmet keltenek, hanem –paradox, de érthető módon – a zsidó öntudatot is erősítik. Sok zsidót az „antiszemita szeme” tesz csak zsidóvá. Kovács András elmondása szerint nehéz eldönteni, hogy ténylegesen növekedett-e az antiszemiták aránya, vagy a szélsőjobb térnyerése miatt olyanok is felvállalják nézeteiket, akik korábban inkább eltitkolták. Valószínű, hogy a két folyamat erősíti egymást.

Annyi tényszerűen kijelenthető

– jegyzi meg a szociológus –, hogy a fi

a tal generációk egyre kevésbé tartják szalonképtelennek azokat az előítéletes, rasszista véleményeket, amelyeket az idősebbeknek eszükbe sem jutott volna nyilvánosan hangoztatni. És az is tény, hogy az antiszemitizmus mindig a választások évében kap új lendületet, majd menetrendszerűen enyhébb fokozatra vált. Kovács András szerint ez egyértelműen arra utal, hogy bizonyos politikai erők kihasználják a kérdés kínálta mozgósítási lehetőségeket: szándékosan szítják az ellentéteket, tudatosan hergelik az embereket.

FOTÓ: SZABÓ BERNADETT

Nobilis Hats – az újpesti kalapgyár termékei